Herman Ottó: Úti rajzok és természeti képek / sajtó alá rendezte Révy Ferencz. Budapest, Méhner Vilmos, [1894]. / Sz.Zs. 1477

Az én édes anyám

- Ill Hát lehet-e fájdalmat megszeretni ? Igen ám, nagyon is; — kivált azt, a mit egy drága lény halála okozott. Igaz, hogy ez a fájdalom eleintén égető, metsző, csak úgy hasogatja az ember szívét, de idővel már csak sajogtatja; végre — igaz, hogy nagy sokára, igen lassan, de mégis csak édessé válik az. Hát úgy van vele az ember, mint a jó anya a nyomorék gyermekével; kezdetben borzad tőle, azután megsajnálja, végtére pedig úgy megszereti, hogy nélküle el sem tud lenni, minden gondja, egész szeretete épen ezé. S az a megszeretett fájdalom ! Nem csordúl ki már attól a köny ; az már csak mély sóhajt és édesen bús mosolyt fakaszt. . . Messze földről a fecskékkel jőve, belopóztam a csöndes kis temetőbe, magamra akartam maradni, mert hiszen csak igy édes az a megszeretett, igazi bánat. Oda állottam a sír mellé; — állok, állok, — behunytam a szemem s visszahivogattam az édes anyám képét, szeretetének ezer emlékét; — — mosolyogtam is, sóhajtottam is — — talán valami forró csepp is leszaladt az arczomon. A mint egyszer fölpillantanék, hát látom Makay tiszteletes uramat, a mint a szemefénye sírjánál búsul. Összenéztünk — hosszan, mélyen. Tisztán beláttam a szívébe s tisztán éreztem, hogy ő is belát az enyémbe; de azért nem közeledtünk mi egymás felé, nem szóltunk mi egymáshoz egy árva szót; — minek is! Hiszen mikor a fájdalom már meg van szeretve, azt csak magának szereti, tartogatja az ember. Mikor aztán már kibúsultam magamat, három fűszálat téptem le, mely édesanyám halóporából nőtt, — eltettem — elmentem. Másnapon benéztem Makay tiszteletes uram házába. Istenem, hogy megörültünk mi a viszontlátásnak !