Fónagy József: A vizsla idomítása , függeléke a beteg ebek gyógykezelése / Budapest, Athenaeum, 1893. / Sz.Zs. 1480

A vad űzése

Az elrontott vizslának liibái stb. 85 szaladni, előbb mi is csak állni tanultunk, és így megy ez a vizslánál is. Ha beugratjuk egyszer, az egy meg nem vigyázott perczben, a mikor észre sem veszszük, beugrik a nyúlra, az kiszökik a vaczkából, s az eb megpróbálja egy kicsit utána menni! Előbb csak egy kicsit, később jobban-jobban, a míg azután végre a sörétezés következik! A vad iizésének még van egy jobb iskolája a beugrásnál, és ez nem más, mint a meggondolatlan apportiroztatás! A ki pl. a vizslát nem tartja más czélra, mint arra hogy az csak apportirozzon, nagyon természetes, hogy az, habár kitűnően fog apportirozni, de a nyúlat a végietekig megugorja, úgy, hogy ez ugrása után csak 1 4 órával későbben lehet Hectorral és Caesarral beszélni. De ez persze mindegy, mégis ezek a legjobb kutyák! Persze ezek érnek a legtöbbet egészen a rézig — talán még azon túl is. De hát hogyne is ne érnének a legtöbbet! Ha csak az egyik lába van is ellőve a nyúlnak, és ha mindjárt fél napi járó földet megy is utána az eb, de mégis elhozza! És megvan a pecsenye nyáron, még puska sem kell, hisz itt van az a két hires kutya, ha nyúl kell, az is lesz! Beeresztjük őket a kukoriczába, és mire végig jönnek rajta, addig bizonyosan megnyomtak egy töklevél alá húzódott kis süldőcskét, a melynek keserves sirása örvendetesen jelenti, hogy a két kutya letette megint a vizsgát, Kacsa kell! Az a legkönynyebb! Hisz mind a két kutya kitűnően érti ezt a mesterséget is, csak leülünk a sásas ér szélére, a két kutyát beeresztjük a vízbe s hozzák azok ész nélkül az anyányi kacsákat.