Diezel - Mika Károly (szerk. ford.): Az apróvad vadászata. Budapest, 1899. / Sz.Zs. 1418

A vadászebek

-A- vizsla bevezetése. Mihelyt a fiatal vizsla az eddig felsorolt összes gyakorlatokat kedvvel és készséggel végzi, hozzákezdhetünk a vadászterületen való kiképzéséhez s amennyire lehetséges, lassankint megismertetjük a különféle vadnemekkel. Legelőször a szabad mezőre kell a növendéket kivezetni, még pedig a legjobb tavaszszal páros foglyokra, mert a csupasz mező, melyen a szél iránya egyenletes, legalkalmasabb a vizsla orrának megitélésére s egyszersmind zavartalanul észlelhetjük annak minden mozdulatát. Megjegyzendő azonban, hogy nem mindig annak a vizslának van a legjobb orra, melyik a vadat legmeszszebbről megérzi, mert a szimat foka mindig a szól irányától és erejétől, továbbá a levegő sűrűségétől függ. Az idomító még akkor is, ha ilyen alkalommal nem vadász, szerelje fel úgy magát, mintha vadászatra menne, hogy növendékét ehhez szoktassa; hazulról a vadászterületre a vizslát pórázon vezesse s csak itt ereszsze szabadon »előre!« vezényszóval s egyszersmind megmutatva az irányt is, a melyben keressen. Ha nem bizik vizslájának engedelmességében, akkor hosszú, könnyű pórázt akaszthat a nyaklójára és így kerestethet vele, mi azonban a jól előkészített növendéknél egészen fölösleges, sőt a gyors keresésben akadályozza ós folytonos megakadásával bátortalanná is teszi. A legtöbb vizsla kez-