Diezel - Mika Károly (szerk. ford.): Az apróvad vadászata. Budapest, 1899. / Sz.Zs. 1418

A vadászebek

A weimári vizsla 27 3. Szemek. A nagy szemeket a szemöldökök nem fedik el; a szemek kifejezése intelligens, szine sárga vagy barna. 4. Orr. Mindig barna. 5. Nyak. Meglehetős hosszú, lebeny nélkül. 6. Mell. Mély és nem igen széles. 7. Nagyság. A kan körülbelül 55—60 cm, a szuka 50—55 cm. 8. Vállak. Meglehetős hosszak és eléggé rézsútosan fekvők. 9. Bordák. Gyengén hajtottak. 10. Hát. Erős, a derék táj különösen jól kifejlődött. 11. Melső végtagok. Egyenesek, erősek, helyesen állók és durván szőrözöttek. 12. Hátsó végtagok. Durván szőrözöttek, a czomb hosszú és erőteljes, a sarokizület alatt a láb kissé hátrafelé, nem merőlegesen áll. 13. Lábak. Gömbölyűek, erősek, a lábujjak zártak. 14. Fark. Yizszintes vagy kissé felfelé hajló, durván szőrözött, a nélkül', hogy zászlója volna. (Rendesen egy negyede, illetve egjdiarmada lekurtítva.) 15. Szin. Legkedveltebb szin az aczélszürke barna foltokkal és a tiszta barna, mely többnyire szürke szőrökkel van elegyítve, fehér barnával, vagy fehér sárgával. 16. Szőrözet. Durva, merev fénytelen, sodronyszerű, soha sem göndör vagy hullámos. A durva, hosszabb felsőszőr alatt puhább gyapjú van. 5. .A. weimári vizsla. 1. Történeti áttekintés. Weimarban és környékén a 20-as években ezüstszürke szinű, rövidszőrű vizslák tűntek fel, melyeket tulajdonosaik nagyrabecsültek. Ezek azonban nem sokáig ma,radtak meg tisztán, mert az akkori fonák szokás szerint, mindenféle más fajtával, lett legyen az rövid- vagy hosszúszőrű, össze-vissza párositották, ugy annyira, hogy a 70-es években már csak itt-ott lehetett egyes jó alkatású ezüstszürke vizslát találni, de annál több rosszat; melyekből annyira kirítt a kuvasz vér, hogy a fajta jellegeket teljesen lehetetlen volt megállapítani. Miután eredetükről semmi biztosat nem tudhatni, vagyis a rendelkezésre álló adatok nem voltak épen elvitázhatatlanok. az látszik a legvalószínűbbnek, hogy ezek egy, Ágost Ernő herczeg által importált, pointer ós különböző német szukák keresztezéséből származnak, s igy 1882-ben azon indítvány, hogy a fajta jellegek, a kevés számú, jó testalkatú s látszólag tisztán tenyésztett példány alapján volnának megállapítandók, nem volt keresztül vihető. Ezen jó példányoknak tulajdonosai azonban nem engedték magukat a tovább tenyésztéstől visszariasztani s igy végre mégis elérték, hogy 1896-ban a delegált bizottság a weimári törzs fajta jellegeit megállapította. Azon ebeknél azonban, melyeket a Treptowban tartott kiállitáson bemutattak, hiányzik a régi weimáriaknak tetszetős formája, jó izomzata és az egykori szép ezüst-