Diezel - Mika Károly (szerk. ford.): Az apróvad vadászata. Budapest, 1899. / Sz.Zs. 1418
A vadászebek
Fajtajellegek 11 anyaggal egyben tovább tenyésztettek, mi magában tönkre tette a fajtát. Mivel a királyi vadászszemélyzetnek, miután a királyi pagonyokban a mezei vadászatot át kellett adniok a községeknek, alig volt alkalma apró vadra vadászni, nem levén szüksége vizslára, nem is szerzett be újat s igy az ebek elvesztésével sokszor az idomítás művészete is nemsokára veszendőbe ment; mert sajnos, saját használatára nem volt mit idomítani. Még ma is vannak királyi hivatásszerű vadászok, kiknek gyakornoki idejök alatt semmi alkalmuk nem volt a vadászatban, az idomításban vagy a kynologiai ismeretekben jártasságot szerezni, kik talán az idevágó ismereteiket már mint alkalmazott hivatalnokok, vagy valametyik vadászcsapatnál, ha esetleg alkalmuk volt a tisztekkel vadászni, sajátították el. Ezen csúnya állapotok azért említendők fel, mert a német fajták pusztulásának legendája, főkép az angol ebek behozatala következtében, mind tovább és tovább tartja fenn magát, holott a valódi ok az 1848. óta megváltozott vadászati viszonyokban keresendő. Ma már azonban el kell ismerni, hogy évek óta jelentékeny fordulat állott be a jobb irány felé, hogy nem egy pagonyban valódi ügybuzgalommal űzi az erdészszemélyzet az okszerű tenyésztést és idomítást. A német vizslafajta megmentésében az ebtenyésztő egyleteké az érdem, mennyiben a szaklapokban ezektől eredt az első felszóllalás és támogatva több derék tenyésztőtől, az ügynek napról-napra több barátot és pártolót szereztek. Oly egyletek alakultak, melyeknek főczélja a német vizslát előtérbe hozni; ezeknek élére a legelőkelőbb tenyésztők és szakértők állottak, kik éveken át a legnagyobb szorgalommal dolgozva, kiderítették a kölönböző fajták karakterisztikus jegyeit. A kynologiai téren eszközölt szorgalmas kutatás első gyümölcse 1879-ben a hannoveri nemzetközi kiállításon érett meg, hol többek között a német vizslák jellegeit a Németország különböző vidékeiről összegyűlt szakértők hivatalosan megállapították. Nemsokára rá ezeket részben javították, részben gyarapították, különösen azáltal, hogy a szálkásszőrű eb jellegeit is felvették. Az angol vizslák jegyeit úgy tartották meg és fogadták el, mint azok Angliában érvényben voltak. Majdnem egy időben a jellegek megállapításával megalakították a német ebtörzskönyvet is, mely nemcsak a tiszta fajuaknak elismert ebek neveit és származását, hanem a legkülönbözőbb fajták jellegeit is tartalmazta. Daczára, hogy még mindig nagy számban vannak vadászok, kik megvetve minden elméletet a gyakorlat alapján azon jelszót hangoztatják, hogy »nem a külső jellegek, hanem a használhatóság teszi a jó ebet« — mégis lassankint felülkerekedett azon jobb meggyőződés, hogy a nemes származású eb, a tetszetős forma mellett nem kis értéket képviselő öröklött jó tulajdonsággal is bir hivatásához, melyek az idomításnál nemcsak hogy a vesződést felényire apasztják, hanem tényleg nagyobb használhatóságot is eredményeznek. Míg a nem tisztafajú ebeknél 10 közül fáradságos idomítás által 2—3 válik be tűrhetően a szerényebb igényeknek megfelőleg, addig a tiszta nemes vérű ebeknél az arány legalább is fordított. Már elég nagy azon
