Diezel - Mika Károly (szerk. ford.): Az apróvad vadászata. Budapest, 1899. / Sz.Zs. 1418

Előszó

y r amikor fészken iilő párját mulattatja. Es ugyancsak hallott kora hajnalban két órakor, tiszta holdfényben, fent úszó pacsirtát énekelni, június derekán. A szabályt meg lehet és meg is kell állapítani, de számolni kell mindenkor a kivételekkel, amelyek gyakran akadnak minden téren. S ha ezzel tisztában vagyunk, akkor elenyészhet minden aggodalmunk, amidőn, forgatván a kisvad vadászatának ezt a törvénykönyvét, egyben-másban oly oktatást kapunk, ami talán nem egyezik meg egészen a magunk tapasztalatával. Mindegy. Azért ez a sok-sok paragrafus mégis becses. Becses minden vadásznak, mert egybefoglalva találja itt az összes tudnivalót, aminek a segélyével korrekt módon válhat igazi képzett vadászszá. r En rám, megvallom, úgy hatott olvasása, mint a legszebb regény, amelyben változatos, csudaszép mese van. Átéltem a holdfényes ijanuáriusi éjszakákat, amikor a csikorgó tél magányában, fogvaczogtató hidegben lestem a vérszomjas vörös bestiát: a rókát; átéltem a tavasz kezdetét, amely tele van fuvalommal, remegő fényességgel, ós alkonyatkor megszólal benne az erdei szalonka szerelmes korrogása; bejártam képzeletemben újra a nádast, a hápogó vadrécze lubiczkolását lesvén; kint hallgatóztam a hajnali hűs levegőben a vágás szélén, várva: hol kakatol a vén fáczán-kakas. Igaz gyönyörűség forrása énnekem ez a könyv. Végigvezet az egész vadászati esztendőn és felkelti bennem a hangulatok ezernyi finom árnyalatát. Néha mintha márcziusi sugárhullás ragyogná be a levegőt, az üres, egyhangú pusztai térséget, amelynek olyankor még nincs változatossága s amelyen még meztelenül nyújtózkodik itt-ott a magányos fa. Hol van még ilyenkor az apró földi csillag, a fénylő szentjános-bogár, amely tündéri villogással bujkál nyári időben a fű között? Aztán van részem az ősz hangulatában is, amikor fonnyadt, penészes leveleket forgat a szellő; amikor a fű már dohos a folytonos nyirkosságtól a nagy erdő napot elfogó fái alatt. Megyek tovább, a senki országába, ahol mindenki csak a maga utait járja, s nem marad nyom arról, hogy merre bujdosott. Ez a láp. Hallom a sárszalonka nyefegő, szortyogó rekedt hangját, amint felcsap előttem s czikk-czakkos röpiiléssel hasítja a mocsár levegőjét.