Cserszilvásy Ákos: A vadászat mestere. Önképző gyakorlati útmutatás a vadászat kedvelői számára. Budapest, 1896. / Sz.Zs. 1472

Vizslatanitás

neki a lapdát. A mint aztán az kezébe veszi, sokat igérő szenvedélyességgel, ragyogó szemekkel kiséri a mester kezében a lapdát, ki azt eleinte megcsóválja, de nem dobja el, hogy ezáltal néhányszor megcsalván Arguszt, ezt egyrészt higgadtságra, másrészt ama fortélyra vezesse, hogy ha lehet, az eldobandó tárgyat előbb szemével is kisérje, a minek később a fogolyvadászaton hasznát veszi, midőn a leeső fogolyra ügyelvén, egyenesen neki fut, s ha nem szárnyazva van, azonnal elhozza. Eldobván pedig sűrűség közé a lapdát', ha megtalálja Argusz és elhozza, megdicsérjük, simogatjuk, s ha épen evés ideje van, enni adunk neki. Rendesen evés előtt czélszerű így őt gyakorolni, utóbb aztán ösztöne azt súgja neki, hogy ő úgy kap enni, ha gyakorlatait jól végzi. Ha pedig nem találja meg a lapdát, s üres kézzel vagy illetőleg szájjal jön vissza : arcz- és tagjátékkal, mutogatással, vezényszóval újra biztatjuk, mire ő megint ráfanyarodik a keresésre, s ha aztán egyáltalán nem leli meg a lapdát, elindulunk vele azon helyre, hol a lapda leesett, s a helyet összekerestetjük vele, míg a lapdát megleli. Mindig azon legyünk, hogy olyasmit ne kívánjunk tőle, amiről látjuk, hogy azt még nem érti, föl nem fogja. Például a lapdát idő előtt ne vessük el úgy, hogy még az irányt se tudja, merre ment az, s ne erőltessük, hogy keresse, mikor azt se tudja, mit akarunk. Ezáltal zavarjuk állati fogalmát s elszomorítjuk. Az elhozás gyakorlatának végsője az, midőn az elveszett tárgynak megkeresésére küldjük vissza. Ezzel úgy kell eljárni, hogy az ember elindul bizonyos irányban a vizslával, s rá sem nézve, de mégis arra figyelve, hogy a kutya lássa, — elejtünk valamit, eleinte akár a lapdát, s megyünk tovább. Ha a vizsla mindjárt föl nem kapja, s nem hozza utánunk, néhány lépést téve megállapodunk,