Cserszilvásy Ákos: A vadászat mestere. Önképző gyakorlati útmutatás a vadászat kedvelői számára. Budapest, 1896. / Sz.Zs. 1472

Vizslatanitás

42 s szenvedélyét követve szolgál urának pusztán testi szerveinek használatával, a vizsla nem csak következetes, okszerű s állati sejtésein kívül eső műtételekre alkalmas, de egyszersmind, ura czéljának a maga saját legerősebb s ebtermészetében mélyen rejlő szenvedélyességét, indulatait képes alárendelni olyan önmegtagadással, melyből az ember maga is példát vehet. Ez önmegtagadást lehet a vizsla erkölcsének neveznünk. A ki már egyszer tanuja volt annak a mohó, vak és dühös szenvedélyességnek, melylyel egy kopó, midőn először viszik erdőre, egy előtte fölugró nyúl után ered, a ki hallotta az őrjöngő sivalkodást, mit a növendék kopó tesz a nyulat látva, holott még előbb ismerete sem volt róla: az fölfoghatja, milyen önmegtagadás az, midőn a vizsla nem fut az orra előtt tova iramló nyúl után. A vizslával való vadászatban kevesebb ugyan a regényes, de több a mesterséges, a tulajdonképeni lövészvetély elem. Hősies oldallal pedig egyáltalán nem bír. A kik a festői s általában a természeti szépségek iránt kevesb szépérzékkel birnak, azokra nézve a vizslával való vadászat sokkal mulatságosabb a kopózásnál. Azonban e mulatság kisebb-nagyobb foka, valamint uri kéjelme a betanított vizsla minőségétől függ — már persze mindenekelőtt a vad bőségéhez képest. A vad neme, mely a legbővebb anyagot szolgáltatja erre, a fogoly, fürj, aztán az erdei szalonka — s ott, a hol még nádasok vannak, a különféle vízi szárnyas. A fogolyra és fürjre épen a legmelegebb évszakban, s még akkor is a nap legmelegebb részében levén előnyös vadászni, mivel ekkor a madarak nem repülnek el messze s nem kénytelen az ember nagy területet összejárni, ennélfogva jó vizsla nélkül egyáltalában semmire sem megy a vadász, mert a közönséges vagy épen rossz vizsla, mi-