Cserszilvásy Ákos: A vadászat mestere. Önképző gyakorlati útmutatás a vadászat kedvelői számára. Budapest, 1896. / Sz.Zs. 1472

A túzok

A túzok. Általában azon vadak, melyeknek valamely tájon állandó tanyájuk nincs; melyek nem tenyésznek ott, csak átvonulóban jelennek meg; melyek fölveretvén, mérföldekre távoznak el, s így csak egyszeri találkozásra lehet számítni; melyek ritkák, illetőleg kevesbbé szaporák, s e mellett szerfölött félénkek, óvatosak, szemesek: — az ilyen vadak a legérdekesebbek közé tartoznak, melyek a vadászok szenvedélyét leginkább ingerlik, s csak veszélyes vadak ellenében érzünk hasonló vagy tán még hatalmasabb feszültséget annál is, mint a mekkorát a túzokvadászat kelt bennünk. A túzokot, mivel leginkább a tágas pusztákon, nagyobb vetéstáblákon, szóval mindig sikon tartózkodik s legel, már messziről meglátja az ember, s ha a forró nyári nap süt, déltájon, a lehűlt sárga avaron vagy tarlón nagy méltósággal lépkedő, mintegy az állatvilági főrendhez tartozó, messze elragyogó tollazatú komoly fejedelmi lények, meglepő, a vadászt lázba hozó látványt nyújtanak. A puskás vadász eleinte megdöbben, a tüzesebbek szeme könybe lábbad az örömtől; a higgadtabbak rögtön megállanak s tanácskoznak, mi tevők legyenek, hogyan intézzék a támadást, terveiket közlik a megcserkelés iránt. Elfogadtatván a legczélszerübbnek látszó terv, közelednek a méltóságos gyülekezet felé, a mi jó sokáig tart; a reménység egyre növekszik, a vágy majd szétveti az ember