Chernel István: Utazás Norvégia végvidékére, 57 eredeti képpel / Budapest, Franklin, 1893. / Sz.Zs. 1431

XII. A szabad Jegestengeren és Finnmarken fjordjaiban

302 tőbe, mert Syltefjord olyan istenháta mögött fekvő helyecske, hogy holtjainak temetője is 36 km-nyire vagyon. Ködpára, vékony felhőfátyol lebegett észak felé s az éjféli nap felvette azt a tűzpiros, udvaros fényt, melyet festményeken többször láttam már, de mindez ideig valóságban nem észleltem. így persze más mint nappal! fényjátéka szinte leírhatatlan, bűvös, mesés. Másnap — jul. 22-én — alig másfél órai pihenés után a gőzdaru lánczainak csőrömpölése ébresztett fel álmaimból. Viírdd kikötőjében voltunk. Az elboruló ég, ködpárás levegő csak még ridegebbé tette az amúgy is szomorú, kietlen tájékot. Nem sokáig időztünk itt, igy hát a város megtekintését visszatérésünkre halasztottuk, folytatva a kimerültségünknek annyira szükséges szundikálást. Mire felébredtünk, bejártunk Norvégia utolsó fjordjába, a Varangerfjordba. A fjord partjai ellapulnak, csak itt-ott láthatók még megrágott, éleikkel kidűlő palaképződések; a túlsó part, mely már Oroszországhoz tartozik, az archangeli kormányzóság egyik része s Rüjbatschij-Poluostrow (halász félsziget) nevü félszigetet képezi, inkább hegyes, kúpos alakzatú magaslatokkal bővelkedő, melyek nagy részben hóval vannak fedve. Mindinkább délnyugatnak tartva megkerüljük a kis Vadső szigetét s a hasonnevű városka kikötőjében, utazásunk végső pontján, vetjük ki a vasmacskákat. Leírhatatlan sivár, szomorú vidék ez itt s most mikor az eső is záporban szakadt, igazán vigasztalan. Egy álló napig fogunk Vadsönél pihenni, az időt tehát ki akartam használnTa mennyire csak lehetett. Vadső 2200 embernek nyújt fedelet, s pár év előtt még keleti Finnmarken legynagyobb városa volt, manapság