Chernel István: Utazás Norvégia végvidékére, 57 eredeti képpel / Budapest, Franklin, 1893. / Sz.Zs. 1431

XI. Svaerholtklubben

288 alig öt nap múlva, jul. 25-én. Akkor már visszafelé jártunk. Miatta egy teljes éjjelt átvirrasztottam. Kapitányunk szerint éjfélkor kellett volna oda érnünk, de több állomáson váratlanul tovább elidéztünk s igy csak a hajnal hozott oda 6 óra tájban. Felöltözve, a fedélzet olvasó szobájában kerevetre dűlve vártunk s dideregtünk. Minden csendes volt a hajón, csak a szakadatlan munkában serénykedő matrózok és tisztek léptei konogtak néha s a gép zakatolt bele egyhangú, álmosító dübörgésével a sarkköri éj komorságába. A Spirte Njarga oldalán most is vagy 1 50 tarándszarvas legelészgetett, 20—30 darabból álló falkákban s megbámulták a hajót. A második kormányos meghúzta a gőzkürt kötelét, mire a megzavart társaság ijjedt vágtatásban iramlott át a fensik nagy hófoltjain. Szakasztott olyan kép kerekedett ki, mint lovasságunk lóedzési gyakorlatánál, mikor kis csoportok egymástól bizonyos távolban egyforma sebességgel mérik a talajt. A tarándok közt volt setétbarnás, világosabb, sőt néhány egészen fehér példány. Svaerholt ma a múltkorinál is hatalmasabb életet mutatott. Csak feleségem meg a második kormányos nézte a madárlepte sziklafalakat — a többi utas édes álmok közt ringadozott. KRAABÓL egyik fia, vöröses, hosszú kuszált hajú és szakállú, magos csizmás normann alak jött ladikjával hozzánk, egy csomó ládát rakván a hajóra. A kis tanya nemsokára eltűnt, feljártunk a nagyfal alá, szaggatott bőgésekkel riasztva fel a sirályokat. Egy hatalmas halászsas — Haliaétus albicillus — örvénylett a madárfelhő közt — százezren űzték, kergették, gomolyogtak körüle — lehet, hogy ezért kapott ma szárnyra az összes hegylakó madárság V

4 része. Azután bucsut intettem Svaerholt-nak. Néztem a meddig