Chernel István: Utazás Norvégia végvidékére, 57 eredeti képpel / Budapest, Franklin, 1893. / Sz.Zs. 1431

XI. Svaerholtklubben

nézhettem, s mikor a szem gyenge volt már, a messzelátóval kisértem, mig csak elmaradt s éppen olyan messzefekvő szürke hegyfokot mutatott, mint a többi. Mielőtt azonban levesszük róla tekintetünket, állítsuk fel a kérdést: mi vonzotta ide e millió sirályt, mi vonzotta más madárhegyekre a milliárd madarat, földségünk azon részére, mely látszólag legmostohább, legridegebb? A felelet abban a kölcsönösségben rejlik, mely a teremtmények — állatok és növények, egymástól különböző állatrendek, nemek és fajok — egymásra utaltságában áll. A látszólag mostoha viszonyok viszonylagosak, csak nekünk mostohák. A fjordokba lenyomuló milliárd ivóhal és a zátonyokon kikelő halivadék számításban alig felérhető nagy mennyisége, azonképpen a tengert benépesítő szabadon uszó kis rákfélék— Copepoda — oly madár éléskamrák, melyek kincsei szinte kifogyhatatlanok. A legkisebb lazaczféle hal — Osmerus arcticus — éppen a Porsangerfjordban ívik, a Svaerholttól alig 20 kilométernyire északnak fekvő Sleppen zátony a Gadus virens hal ivóhelye, a kis Calanus finnmarclucus rák, mely a bálnáknak is fő eledele, pedig rengeteg számban él a tenger e tájain — ezek táplálják a svaerholti sirály birodalmat, az öreg madarakat mint a kikelő fiókákat is. Felejthetetlenek maradnak előttem a perczek, miket Svaerholtnál töltöttem, felejthetlen marad az az utánozhatatlan kép, melyben a természet igazán még őserejét és hatalmát csillogtatja. Chernel : Utazás Norvégia végvidékére. 19