Chernel István: Utazás Norvégia végvidékére, 57 eredeti képpel / Budapest, Franklin, 1893. / Sz.Zs. 1431
IX. Egy hónap Tromső szigetén
2 3 B lidris — P edig csapatocskákban fütyörészve repkedtek. Mindezek ma nem sokat érdekeltek s azért szemet sem vetettem reájuk, hanem azonnal begázoltam a tóba nyúló tőzegláp félszigetre. Alig, tettem pár lépést egy kis szabad víz mellől tyegegő szólással felkelt egy víztaposó, melyet féltöltéssel meg is lőttem. A puskaszóra a tó madarai mind szárnyra kaptak s örömmel láttam, hogy még két víztaposó is felszállt. Teljesen nekik szenteltem figyelmemet. Folyvást előttem repkedtek ezek, le-le szálltak a félsziget végéhez közel fekvő kis tőzeg-emelkedésre, hol ideoda futkostak, majd a vizén úszkáltak, idegesen rántogatva fejüket és forgolódtak jobbra-balra, szokásuk szerint. Mindig elém szálltak, mindig előttem repkedtek — keresni kezdtem hát fészküket. A félsziget végére azonban nem juthattam, mert a láp ott meg nem birt. Sokáig keresgéltem, nézdelődtem, a talaj minden gyanúsabb pontját átvizsgálva, mikor egyszerre a sárga billegtető — Motacilla flava — ismert sq/iü, s;fiii hivóhangját véltem hallani, a madarat azonban sehol sem tudtam felfödözni. Hallgatódzva, lépésről-lépésre közeledtem a hangok felé, melyek mindinkább közelebbről hallatszottak, végre a tőzeges zsombékos talaj egy kis sisák csomója közt levő homorodásban megleltem a viztaposó keresvekeresett négy pelvhes fiókáját. Összebújva csipogtak, oly hangon, mint a sárga billegtető s nem futottak szét, hanem bizalmasan néztek reám fénylő fekete szemeikkel. Ugyanazon a ponton voltak, a kis vízállás mellett, honnét ma az első víztaposót felrebbentettem. Nagyon megörültem a legkedvesebb sötét barna, sárga csikós, végtelen finom, szinte szőrszerűen pelyhes aranyos kis jószágoknak, de mikor arról volt szó, hogy felszedjem őket szinte azt kivántam, bár ne találtam volna reájuk. Soha sem esett nehezebbemre a gyűjtés mint e perczben,
