Bérczy Károly (szerk.): Hazai és külföldi vadászrajzok. Budapest, 1882. / Sz.Zs. 1455

Újfalvi Sándor: Erdélyi vadászatok és vadak (Nagyobb munka töredékei)

322 ERDÉLYI VADÁSZATOK gyezve, mellyeket különböző időben és helyen ejtett el. Szarvast, vaddisznót és dámvadat részint a szabadban, részint a maga és mások vadas kertjében. Ez is akkora mennyiség, hogy a farkast kivéve, ennyit az erdélyi egykorú vadászok mindössze sem tudnak felmutatni. A ki e nagy számon kételkednék, meg kell jegyeznem, hogy Wesselényi annyira igazmondó volt, hogy soha, bár tréfából sem ejtett ki ollyat, mi igaz ne lett volna. A vadászokról egyátalában megrögzött hit, hogy jó kedvökben felcsapják a hangot, nagyokat mondanak s jól feldicsekszenek. Annyi elsózott állítást bizonyosan egy osztálynál sem hallani, mint a nagyobb közvadászok és tengerészek közt. Nagyobb közvadászt értek ez alatt és nem városi úgynevezett vasárnapit; ezeket nem lehet vadász czimmel illetni. A fönebbi vádat igaznak, sőt lélektanilag természetesnek találtam. A havasi nagy vadász és a tengerész vészteljes napjai folytonos remény- és megcsalatás közt telnek. A nagyszerű jelenetekre felhevül képzelődése, párosul a kisszerű ész kinövésével a babonával; ezek együtt sajátságos költészetet kerekítenek ki. A mi rendre hozzá csontosul, vérré válik s utóbb még imádkozni sem tud költészet nélkül. A mi azonban nagy szerencséje: mert a nélkül aligha valaki jókedvéből a havasi vagy tengeri borzasztó viharok, vészek s nélkülözések küzdelmeinek kitenné magát, vagy ha ki is tenné, el birná szenvedni. A nagyszerű és rendkívüli eseményekre a fölizgatott képzelödés felcsigázódik, a káprázó szemek előtt képzelt jelenetek vonulnak el, mellyek nem lehetlenek ugyan, de soha sem történtek meg. Később az ész az illy visiók és a száraz valóság közt nem bírja, de nem is akarja az igazság határvonalát elvonni, mert képzelődése tiszta igazságnak és ép ő vele történtnek hiszi s úgy is adja elé. S néha legjobb akarata mellett is a valótlant igazságként veszi: sőt hitével is megpecsételi. A ki gyakran megfordúl e két osztály köznépe között, utóbb még csak nem is bámulja babonás és minden hitelt felülmúló nagy szavaikat. S minthogy nem megúsztatás czélzatából, hanem legbensőbb meggyőződésből regélnek, az elveszti fulánkját s legfölebb titkon sajnáltatja a tévedőt. Wesselényi e hibába soha sem esett. Atyjáról öröklött heves vérét többnyire tudta fékezni s csak ritka eset volt, mikor túláradni engedte. Főleg vadászaton rendesen vidám volt s annyi vadászatain csupán egyre emlékszem, mikor béketürését vesztve dühbe jött. Mikor a Runk magaslatait hajtván, egy jól ldtermett medve, hihetőleg korábbi