Bérczy Károly (szerk.): Hazai és külföldi vadászrajzok. Budapest, 1882. / Sz.Zs. 1455

Újfalvi Sándor: Erdélyi vadászatok és vadak (Nagyobb munka töredékei)

ÉS VADAK. 323 tapasztalatain okúivá, nem gondatlanúl rohant előre, hanem ovatosan sunnyogott hosszasan, mig utóbb a hajtóktól szoritva nagy halkal kisuhant a felállitott lövészek balszárnyán, a Wesselényi két cseh vadásza között. Ez eset akárki más ambitióját is, de Wesselényiét még hatalmasabban sérté a gyáva tett. Dühbe jött, mint a hogy többször soha sem láttam. Szemei vérben forgottak: fújt, tág orrlyukai kidűltek, mint az arab méné. Soha sem tudtuk, indulatossága hova fejlődhetik. Félórája már, hogy ez az unalmas hallgatag jelenet tart, és szikrázó szemeit még mind a félénk vadászokon jártatja, a kik félelem és szégyen miatt lábaikon már alig tudnak megállni. Utóbb dörgi nekik Wesselényi: le a fegyverekről a kupacsot s nyakba akasztva fel az én paripáimra. Alig képzelhetni, e parancsban rnilly terhes büntetés szabatott a bűnösökre. A kik hihetőleg soha sem ültek lovon, most legelőbb is két nagyon izgatott vérű paripára a havasi meredek bérczeken, szakadások, a nagy tőkék, merev kőszálak közt fegyverrel nyakukban. A félelmes kéjlovaglás négy egész órát tartott. Wesselényi gyalog mászta mellettök a nagy meredeket. Mire szolgálatjából azonnal el is bocsátotta, mert ő cselédjeiben hibát, még erkölcstelenséget is inkább elnézett, de a gyáva embert annyira gyűlölte, hogy ez rögtön a legnagyobb indulatosságba hozta. Wesselényinek minden erdélyi ismeretes vadak közül az egy medvéhez nem volt szerencséje. S pedig senki sem követett el annyit mint ö, hogy fegyvere eleibe kaphassa. Melly veszteségét ő kipótolhatlannak nevezte s a mikor szóba jött, mindig elkomorodott. Egynél többet nem is látott vadászaton, ezt is lőtávolban, midőn a Butahavas torkolatán a meredek magas oldalt álltuk el szintén a bérez tetejéig: hol a lövészek szögletet vetve az állás kulcsán, a két kalauz lövész állott legszéltől. A hajtóknak nagyon messziről kelletvén venni, két óra idő kivántatott, mig a szélső lövészek találkozva, a hajtás megindulhatott. Ezt az időközt a két kalauz lövész felhasználandó, letelepedtek egymásmellé s a szokásos túró és málé készletet nagy csendesen kezdék költögetni. Körültünk siri csend, mintha minden élő lény, még a nagy természet is merőben kihalt volna. A madarak is mélyen hallgattak. Semmi zörej, csak a fenyves sürü ágai között sajátságos bús süvöltés. Mi közt a falatozó két lövész figyelmét egy kissé távoli reccsenés nagy mértékben fölébreszté, de a mit semmi nesz sem követvén, müködésöket tovább folytaták. De egy kis szünet után s már jóval közelebb, hasonló reccsenést hallva, fegyvereiket sietve felkésziték, de ülve maradva várák a szokatlan tünemény kifejlését: midőn meg is pillant-