Bérczy Károly (szerk.): Hazai és külföldi vadászrajzok. Budapest, 1882. / Sz.Zs. 1455

Újfalvi Sándor: Erdélyi vadászatok és vadak (Nagyobb munka töredékei)

304 ERDÉLYI VADÁSZATOK II. Másfél százados véres küzdelmei után bekövetkezett Erdélynek ama szerencsétlen alvó korszaka, midőn a nemzet szelleme, mintha mákonnyal hintetett volna be, bágyasztó hosszú álomba merült. Az álom káros eredményei mind maiglan felismerhetők. E korban egyszerre minden megváltozott. A tűzről pattant erélyes nemzet minden rétegébe becsúsztak az álmosság rendes kisérői: az elpuhultság és férfiatlanság. Ott függött a nemes ház zöld fogasain a porral s pókhálóval fedett rozsdaette kard, pisztoly, puska, dárda, handzsár; nagyobb része haszonvehetlen állapotban, birtokosuk pedig alattok a kereveten ásítozva. A bágyadt magyar már virgoncz lovat megülni s bár időtöltésből vadászgatni is restelt. Ez alvó korban, a mult század derekán, egy erdélyi aristocratát látunk mint kiváló jelenetet. Báró Bánffy Farkas királyi táblai elnök (t 1761 apr. 8) kora gyöngeségein felül emelkedve, meleg hazafi hangon ébresztgette az elpuhúlt sarjadékot. Jól tudá, hogy könnyebb az elaltatás mint a felébresztés: azért nemes czélja kivitelére nagyban szervezett időtöltéseket használt fel. A királyi táblai szünnapokon rendesen Vásárhelyről Nagyfalu vagy Kávás falusi jószágaira utazott. Utazása nagyszerű volt, mert 50—60 táblai irnok, lövészek, peczérek, kopó- s agárfalkák kíséretében indult meg. S jóllehet imént említett jószágai Vásárhelytől három napi járásra feküdtek, még is három hétig tartott utazása. Ifjúságomban gyakran hallottam az öregebbektől beszélgetni, hogy nem volt vad vagy szárnyas állat, mit báró Bánffy illyen útjában egybe ne lőtt volna. A kis karaván künn a szabadban tanyázott. A főnök czifra tábori sátor alatt puhára készített bölénybőrökön; az írnokok pedig, az ország nevezetesebb családjainak sarjadékai, a sátor körül tűz mellett gyepen háltak. Este a mezei tanyán magasan lobogó tüzvilág körül Zentelki barna hangászai, két hegedűs, egy brúgó, tárogató és czimbalmos, meglehetős zajjal ráhuzák. Az első nemzeti tánczot Bánffy lejté magára méltóságos rátartással. Végezvén, a fiatalság rúgta a heves nemzetit; a tánczból semmi ürügy alatt sem volt szabad valakinek magát kivonni. Másnap útjokat tovább folytaták. Minden útjokba eső erdőt, czihert, bokrot, bozótot felvertek. Az ifjak sebes futó paripáikon száguldottak a vad után árkon bokron keresztül; mi által a bukások veszedelmoivel szemközt nézve, megbátorodtak s izmaik megerősödtek. Pi-