Bérczy Károly (szerk.): Hazai és külföldi vadászrajzok. Budapest, 1882. / Sz.Zs. 1455

Egy róka emlékiratai (Rajzzal) Közli Bérczy Károly

EMLÉKIRATAI. 179 Hiába! egy ostorász s egy vén kutya (jól ismerem még a hangját is s nincs forróbb vágyam, mint orrát elharaphatni) megpillantott. A vén kutya bőszülten nyaífantva iramodott utánam, az ostorász „tally ho" !-t orditott, hogy túl a Dunán is meghallhatták; a második és a falkár a többi kutyát nyomomra akarta terelni s jól megszabdalt közülök nehám^^míg a falkát az általam alkotott circulus vitiosusból ki birta vern^B Ezalatt én előnyt nyertem, annál inkább, mert a nádast elérve, itt a vén kopónak egy fordulattal cselt vetnem s szép szerével kisurrannom sikerült A nádasnál a többi falka az előcsahossal egyesült s az egész had olly távol maradt mögöttem, hogy hangjokat már már alig haliám. De azért még nem volt megmentve farkam. Nyílt tér jobbra balra s míg látnak, orrukra nincs szükségük. A vaspálya töltése hoszszant nyúlt el előttem, ez volt minden reményem. Gyorsan át tehát ezen — de óh veszedelem! itt ismét a Duna zárta el utamat. A végszorongás és halálfélelem találékonnyá tesz — egy czövekhez kötött csolnakot pillantok meg — vagy ez lesz menhelyem, vagy ütött végórám ! A parton egy darabig felfutok, aztán be a sekélyes parti vízbe, hol a kutyák nyomomat vesztik; le a viz mentében a csolnakig s be ennek mentő kebelébe, meghúzván itt magamat egy csomó kötél megé a ladik felhajló orrában. És úgy tettem, mint ezt sebes futtomban kigondolám s épen mire a csolnak orrába befurakodtam, merültek fel a kutyák a töltés láthatárán, honnan a partig nyomon is maradtak a gonoszok, de a ponton — hol én a vízbe mentem, megzavarodtak s tévúton haladtak felfelé, végtelen örömömre! Kopóchórus, biztatás, szidás, lódobogás, veres kabát, minden rém elenyészett már s én a csolnak orrában még mindig nem mocczantam meg, hol pedig ollyformán éreztem magam, mint a kannibálok valamellyikének szük csizmaorrba szorúlt tyúkszemes lábujja. De mit gondoltam én ezzel, csakhogy kifoghattam a bérencz árulókon s kivált a vén elöcsahoson! Most már mentve hittem magam, pedig csak ekkor következett a váratlan csapás — deportátióm. Két ember jött le hirtelen a töltésről; az egyik a kormányhoz ült s lábait az alacsony ülésen hátra dugva, csizmasarkával olly közel járt orromhoz, hogy ijedtemben majd hozzá kaptam; a másik hajós pedig a csolnakot a czövekrŐl eloldva, csáklyázni aztán evedzni kezdett. 12*