Bérczy Károly (szerk.): Hazai és külföldi vadászrajzok. Budapest, 1882. / Sz.Zs. 1455

Egy róka emlékiratai (Rajzzal) Közli Bérczy Károly

180 EGY RÓKA Visznek tehát s akaratuk és akaratom ellen — deportálnak, ha t. i. nem veszik észre az ingyen-passagert, ki ez esetben a fuvart bőrével fizeti meg. Gondolieróim nézték, látták messziről zaklatásomat s mint mondák, nagyon szerették volna tudni, hova vehette magát a ravasz (már mint én ; ravasz ! ugyan úgy-e ? mert nem hagytam masg^széttépni ? óh emberek!) Hogy én azonban e részbeni kíváncsiságig® épen nem valék hajlandó kielégíteni, könnyen képzelhető. A vizén lefelé gyorsan haladván, végre szárazhoz értünk. Embereim a part fövenyére lökték ki a ladik felét, aztán eltávoztak. Itt volt a menekülés pillanata. Midőn a csolnakkal játszó habok locsogásán kivül egyéb nesz nem hallszott, ovatosan dugtam elő orromat s lassanként egész fejemet. Egy erdő sárgazöld lombjai integettek felém. Semmi élő lény nem volt látható. Most vagy soha! Egy szökéssel kün valék a csolnakból s egy másodikkal benn az erdőben. Bevártam az éjet s ekkor tájékozó kémszemlére indultam. Iszc nyú felfedezés ! szigetre szorúltam, még pedig egy rókátlan, tyúktalan majdnem verébtelen szigetre! Ha a Duna túlpartjára tesznek át, nem lett volna lehetlen — diplomatának, ügyvédnek vagy uzsorázsnak adva ki magamat, a lánczhidon ismét visszakerülnöm, de szigetről miként meneküljek ? Mert, meg kell jegyeznem, hogy úszni — legalább illy nagy folyón át — nem merek, miután a víztől különösen irtózom. E víziszonyt én részint irói hivatásom elvitázhatlan jeléül tekintem, részint ama kö rülménynek tulajdonítom, hogy egy hónapos ártatlan kölyök koromban, anyám (mint ezt nekem szegény később nem egyszer elmondá) szájában vitt tova a fenyegető veszély elől két testvéremmel együtt s egy patakon gázolva át, engem belé talált ejteni a hideg lébe. Életveszély közt eviczkéltem ki a partra akkor, a fürdő emléke eltörülhetlenné vált bennem s az úszás gyakorlására soha sem éreztem többé kedvet. Mindamellett megkisérlettem már néhányszor az átúszást; de a mint a föld elfogyott lábaim alól s a túlpart még olly messzinek tünt fel, bátorságom is elfogyott és rögtön visszatértem. Nem marad tehát egyéb hátra, mint bevárni az időpontot, midőn a tél jéghídat ver a Dunán, mellyen aztán kényelmesen átsétálhatok hazámba, a téjj el mézzel folyó földre, hol, ha nem veszélytelen is az élet, de élvezetes, hol, ha kopócsaholás zavarja is a természet szent