Bérczy Károly (szerk.): Hazai és külföldi vadászrajzok. Budapest, 1882. / Sz.Zs. 1455

Egy róka emlékiratai (Rajzzal) Közli Bérczy Károly

176 EGY RÓKA Mintha egy egész örökkévalóság választana el azon gyönyörű őszi reggeltől, melly szabadságomnak utóisója s száműzetésemnek elsője lön. Az őszi hajnal mondom gyönyörű volt, legalább szebbet ennél a legmerészebb rókaképzelet sem teremthet. A Mátra felöl szakadozott szélroham süvöltött át néha néha a száraz gyepen s ennélfogva lépteinket nem egy könnyen fedezhette fel vagy követhette ama gyalázatos bérhad, mellynek egyéb dolga sincs, mint enni, inni, heverni, azután bennünket felszaglászni, űzőbe venni s közben olly irtózatos hangvegyülettel örvendezni, hogy ehez hasonlót egyetlen falusi zsidóiskola sem mutathat fel. S a mi a dologban a legcsodálatosabb, a veres frakkos kannibálok e fülszaggató cacophoniát a legszebb zenének tartják ; azt hiszik, hogy valami vitéz tettet követtek el bérenczeik, ha számra húszan liarminczan egy rókát lefülelhettek; vendégelik, hizlalják őket, kényelmes lakást építtetnek a sínecurák számára, holott megvetéssel kellene őket maguktól elrugniok, mint czudar áruló fajzatot, melly saját törzsét megtagadva, ennek most legmegátalkodottabb ellensége. Mert hiszen tudva van, hogy családtörzsünk egy; minket a régi classikai nyelven ma ís canis vulpes-nek neveznek, míg őket a neologismus rókakopóknak gúnyolja. Az említett szép reggelen azonban minden nyomozástól mentnek hittem magamat, mert eső már régen — s ez éjen harmat sem esett, melly családi parfume-met (a kannibálok ezt szimatnak, sőt angolosan szentnek nevezik!) fentartotta volna. Ezenkivül épen jól is éreztem magamat, mert a hajnal egy igen érdekes s nekem élvezetes éjre virradóit. Ugyan is — Több megelőző estén tettem már kísérleteket az iránt, hogy egy dunakeszi udvar kétlábú tollasaiból részemet kivehessem. Tervem azonban egy nagy taréjú kakas- s három ormótlan kuvasz nyugtalankodása miatt mindig megbukott. Ha, kedvező széllel a kuvaszok kazaloldalba vonúltan nem vették is észre közelgésemet, a kakas volt az, melly mihelyt lőtávolba értem, azonnal harsányan kiáltá: „Kát-kátkat-kot-kot-kot-kut-ká ?!" Felugrottak erre a kuvaszok s forogván jobbra, vittenek végbe borzasztó ugatást, mellybe közelebb távolabb a a falu minden kutyája bele szólt — én pedig jobbnak hittem megállani, lábujjhegyen várni s nem közeledni, azt tartván, hogy félni nem szégyen s épen nem gyávaság. De az ugatás reggelig tartott s én néhányszor kudarcczal sompolyogtam vissza.