Barthos Tivadar: Örökzöld , Vadászemlékek / Budapest, [Budapesti Hírlap], 1926. / Sz.Zs. 1644

Nagykakas után

44 nyitott háztetőre, melynek elég tágas, szabálytalan nyílásán a táncoló hópelyhek akadály nélkül hullhattak be, míg ellenben a füstöt ugyanolyan mértékben nyomhatta vissza a hóvihar, mint aminőben kikívánkozott, csupán csak egy pár fokkal lehűtve. A lobogó máglya ellenére félhomályban levő gunyhó padolatára jó vastagon fenyőgally volt szórva, amit háziszövésű rutén gyapjútakarók borítottak, hála Kálmán barátunk elővigyázatos gondosságának. Átázott gúnyáinkat a máglya fölött lobogó keresztrudakra akasztottuk, hátizsákjainkból némi száraz ruhadarabot váltva, rendeletet adtam a tea főzésére s addig hanyatfekve a pokrócokon, gondolatainkkal foglalkoztunk. Beszélni nem volt kedvünk egymáshoz, egyrészt mert fáradtak voltunk, de másrészt csak a szemrehányás lehetett volna az egyetlen téma, hogy miért nem hallgattunk a tapasztalt, az itteni időjárás előjeleit ismerő Kovássy Kálmánra. A teázás és falatozás közben vérszerződést kötöttem barátaimmal, hogy ha már idáig, az országhatárig feljöttünk, kivárjuk az idői jobbrafordulását és addig egyikünk se megy le, míg mindenikünknek meg nem lesz a kakasa. Én tudtam, hogy miért kötöm ezt ki, a derék pajtások meg, immelámmal bár, de beleegyeztek. Nemsokára pihenőre tértünk, ruhástul burkolództunk plaidjeinkbe és lehetőleg a tűzhöz huzódtunk, mert a takaróink dacára is, az 1700 méteres tengerszín fölötti magasságban aligha volt 5—6 fok-