Barthos Tivadar: Örökzöld , Vadászemlékek / Budapest, [Budapesti Hírlap], 1926. / Sz.Zs. 1644

Nagykakas után

42 milis simili gaudet". A türelmetlen barátaim azonnal indulni akartak a jó négyórás útnak, bár Kálmán figyelmeztette őket arra, hogy az aneroid igen alacsonyan áll, tartós rossz időre van kilátás, mégis úgy határoztak, hogy rövid étkezés után azonnal indulunk. Egy órai keserves szekerezés után megérkeztünk az egyik erdőőri lakáshoz, ahol a málhacipelő hosszúhajú rutének vártak kalaplevéve, nagy alázató, san, hónuk alatt a hosszúnyelű, elmaradhatatlan baltával, élükön az én mosolygósképű, hü vadászkisérőm, Szenek Joskó. Zamatos, bagóillatú kézcsókját ezúttal sem sikerült kiparirozni, ez kidukált nekem, mint a régi kétgarasos. — No, Joskó, hát hogy állunk a kakasokkal, lesznek-e biztos kakasok? — kérdém. — Leszen, miltasagas, leszen, de hat igen rossz időnk meglesz — szólt a derék ember fejvakarva. És csakugyan az égboltot egyre jobban sűrűsödő ólomszürke kárpit vonta be, a levegő is lehűlt, az időjárásban jártas havasi lakosok havat és tartós rossz időt jósoltak. Dehát barátaim eltántoríthatatlanok voltak, mert rövid szabadság állott rendelkezésükre:- A csomagokat a karaván tagjai közt elosztva, nekiindultunk a zárógáttól a „Pecsenyizeszka" havasnak. Ez a magyar fülnek oly biztató hangzású havas nevét nem valami jó pecsenyétől, hanem attól kapta, hogy valaha leégett. A havasra a marhahajtó út, a „pláj" vezetett, no meg egy