Barthos Tivadar: Örökzöld , Vadászemlékek / Budapest, [Budapesti Hírlap], 1926. / Sz.Zs. 1644

Ludazás télen

158. Elmúlt a november, el a december, de ludazásra nem nyílott alkalom, a jelentésük egyformán kétségbeejtő voílt, hogy t. i. ludat alig látnak, alig van egy-két ,,fóka"-lud, várjunk a hideg időre. Ilyen kedvezőtlen auspiciumok után magam is elvesztettem a bizalmamat, hogy kedves, jó vadászbajtársaimat nálam üdvözölhessem a Balaton festői vidékén,, hogy aj nagy „szürke üldözöttekre" vadászhassanak. Üldözötteknek nevezem őket, mert nincsen a földkerekén még egy oly madár, amelyiknek annyi üldözője volna, mint a vadludnak. Más madár, legyein az akár hazai röghöz kötött, akár költöző, legalább élvez némi kiméleti időt a fair vadászok jóvoltából, azonban a ludat — tisztelet a nagyon csekély kivételnek' — jóformán) mindenki „vogelfrei"-nek tartja. Mert úgy-e, kedves olvasóm (ha vadászvérem vagy), azt betartod, hogy nyúlra, fogolyra, fácánra lőtávolon túl ne lőjj reá, de bezzeg, ha ősszel vagy télen ludakra bukkansz valamelyik vetésen, vagy pedig V-alakban sorjáznak el a fejed felett, rögtön kapkodsz vastagabb sörét vagy golyó után, mert hátha nem alszik az ördög, és talán, éri a nyakát vagy szár-j nyát egy, kódorgó szem. Nem is csoda ezek után, ha a lud a legbizalmatlanabb vadfajták közé tartozik, mert a kitanult vezérlud minden emberben ellenséget lát s a magánosan somfordáló vadak elől 5—600, — de sokszor több —> lépésről is elviszi a vetésen, vagy gyepen legelő, vagy pihenő falkát. Hajdanta, míg a nagy vízszabályozások a