Barthos Tivadar: Örökzöld , Vadászemlékek / Budapest, [Budapesti Hírlap], 1926. / Sz.Zs. 1644

A Magas-Tátrában

152. hogy négy, hólapáttal ellátott Janó úttörése után megpróbáljuk a „Fátyol vízesés"-ig feljutni. Ha a szél alábbhagyott is valamivel, de a hideg irtózatos volt, a hőmérő tíz órakor délelőtt 17 fok R. hideget mutatott. Nekivágtunk hát nagy keservesen az expedíciónak. Széjjelnézni, vagy a tájékban gyönyörködni egyenesen lehetetlenség volt, a nyitott, védtelen szembe tüstént belevágta kisded jégnyilait a Főn. A hó a fürdőtelep széles, de most ki nem vehető sétaútjain is méteren felül volt. A járás oly nehéz volt, mintha törött sóban jártunk volna. Az előrejutást a szó legszorosabb értelmében lépésről-lépésre kellett kierőszakolni, oly tehetetlennek éreztem magamat, mintha most tanultam volna járni. A majdnem kibírhatatlan hidegben még a szempillánk is összecsapzott, kezünk, lábunk jéggé dermedt a velőig hatoló szélviharban. Négy teljes óráig tartott, amíg a sétány végére jutottunk, ahonnan a „Bástya" első sziklacsompója, úgy ahogy Játható volt a majdnem lilaszinű világítás mellett. A tomboló szélviharnak oly óriási ereje volt, hogy megállni is alig lehetett. Itt megállást vezényeltem embereimnek s a thermos jótékony melegtartalmához folyamodtam, hogy erőt gyűjtsek magamba a további kapaszkodáshoz, vergődéshez. A távcsövemet nagynehezen kihalászva a ruhatömeg közül, amennyire a vihar s a hófúvás engedte, terepszemlét tartottam a sziklák táján.