Barthos Tivadar: Örökzöld , Vadászemlékek / Budapest, [Budapesti Hírlap], 1926. / Sz.Zs. 1644

A Magas-Tátrában

153. Havas ugyanezt tette. Valami fekete pontot láttam, vagy véltem látni a szikla alján. — Ügy látom, zergék — szóltam Havasnak. Kisvártatva, figyelmes látcsövezés után, megszólalt: — Igen, három darab. —i Hozzájuk tudnánk jutni? — Meg fogjuk próbálni. E lakonikus párbeszéd után nekivágtunk a szikla irányának. Alig haladtunk öt métert, zsupsz, nyakig estem be egy gödörbe, az emberek alig tudtak kilapátolni. A zergék légvonalban nem lehettek távolabb 400 lépésnél, rendes viszonyok közt öt perc alatt a legkényelmesebben hozzájuk férhettem volna, de most? Lépésről-lépésre kellett az előhatolást kiküzdeni. Egyórai heroikus kiizködés után nem bírtunk ötven méternél nagyobb utat megtenni. De milyen küzdelemmel! A ruháink gőzöltek s a pára fehér zúzmarává fagyott rajtunk. Már az idő kétóra felé járt, sőt azon túl is lehetett, amidőn Havas kijelentette, hogy lehetetlen tovább menni, de meg a hazajutásra is kell gondolnunk, mert rövid a, nap. Szomorúan fordultunk tehát vissza, otthagyva a szikla tövében mozdulatlanul álló zergémet, mert már a magaménak tartottam. A lejutás könnyebben ment, habár a nyomunkat a tomboló vihar behordta, csak itt-ott lehetett egy kisebb mélyedésből sejteni, hogy arra ember járt, de teljes besötétedés előtt mégis lejutottunk, anélkül, hogy valamelyikünk kezelába eltört volna.