Barthos Tivadar: Örökzöld , Vadászemlékek / Budapest, [Budapesti Hírlap], 1926. / Sz.Zs. 1644

A Magas-Tátrában

148. derekán egyszerre csak megállt, kezdték lerakni a csomagjaimat, de egy szó, annyi sem hangzott el. Azt tudtam, hogy még legföljebb csak a fele utat tettük meg, így hát nem értettem eleinte ezt az intermezzót. Az én halinás, gombakalapű, száz ránctól barázdált képű karavánvezetőm, se szó, se beszéd, csak hasravágta magát az egyik útszéli fenyőóriás tövében, a másik nyomban melléje hasalt és kezdték kérges, piszkos kezükkel a havat elkaparni az áfonyával körülnőtt fenyő tövéről. Most kezdődött a „zapeka" misztériuma, ami vetekedik a pogányok tűzimádási szertartásával, reám legalább ezt a benyomást tette. Az ős druidához hasonló vezető apró, száraz fenyőtűket és ágakat rakott nagy ügyesen egymásra, keservesen előkotorászott egy darabka papirfoszlányt s a legnagyobb gondossággal gyújtotta meg az áldozati tüzet. Mert én annak gondoltam, vagy pedig, hogy megfázott kezük fölmelegítése céljából akarnak tüzet csinálni. Éppen olyan érdeklődéssel néztem ezt a szertartást, mint a kiséretem másik két tagja, kik állva asszisztáltak a műtétnél. Nyelvismeretem hiányossága folytán nem tudakolhattam meg a szertartás célját. A kis máglya lassankint erőre kapott s a szél által hol élesztett, hol elnyomott lángja festői képet nyújtott nekem, a szemlélőnek. A vezető a tüszőjéből előkaparta kurtaszárú selmeci pipáját s a valószínűleg marhahólyagból való dohányzacskójából összekotort egy marék dohányt, mit markában ösz-