Bársony István: Visszhang, Elbeszélések / 2. kiad. Budapest , Franklin, 1921. / Sz.Zs. 1686

Múlik a délibáb

93 — Hallgasson! — sziszszent fel Flóra, mintha tarantella csípte volna meg. — Nem hallgatok; hisz' éppen abban van a fegyverem, hogy beszélhetek s hogy az igazat mondhatom. Maga szép, és bizonyos, hogy bárhová kerül is, szakadatlan ostrommal veszik majd körül azok, a kik nem jobbak nálamnál, csak kevesebbet érők. Én legalább úrnővé tudom tenni . . . — Elvesz?! A leány maga is megrettent, a mint ezt a villámgyorsan támadt botor reménységét elárulta. De látta a férfi arczán a bárgyú csudálkozást, a leküzdhetetlen zavart, s mindent megértett. Rekedten kaczagott fel. — Tréfáltatn, barátom; folytassa. Dörghő megkönnyebbült. — Rendelkezésére bocsátok egy gyönyörű nyaralót, annyi cseléddel, a mennyit elégnek tart; lesz négyes fogata s a legelső szabónál dolgoztathat . . . Büszkén és reménykedve így egészítette ki ajánlatát: „Van hozzá módom; könnyen birom!" A szomszéd szobából élénk szóváltás hallatszott át. Valaki minden áron be akart jönni, de a ténsasszonynak, úgy látszik, ez nem volt ínyére. Dörghő elhúzódott a leány mellől, — éppen jókor. Szokondi nyitott be s egy pillananatig fürkészve állt meg a küszöbön. — Bocsáss meg, Flóra, hogy zavarlak, de azt hiszem, a meczénás megneheztelne, ha tudta nélkül történnék, a mi készül. A lova öl perez-