Bársony István: Visszhang, Elbeszélések / 2. kiad. Budapest , Franklin, 1921. / Sz.Zs. 1686

Múlik a délibáb

78 Az ilyen bensőséges érzés mindig jár valami fájdalommal, kivált ha nem táplálja a reménység emlője. Szokondi látta, hogy ez a leány nem halna utána, ha véletlenül úgy fordulna a sorsuk, hogy válniok kellene; és mégis azt gondolta, hogy ott marad mellette mindaddig, a míg valami váratlan, félelmes, rettegett eseménytől meg nem semmisül utolsó reménysége. Védője, tanítója, javítója akart maradni a végső perczig. És irta Flórájához a verseket, a melyek égtek, lobogtak, lángoltak, de csak őt magát emésztették. Visszavágyott a múltba, a mikor csatadalok születtek a nagy költők ajkán. Ábrándjainak legszebbje az volt: bárcsak a valóságban válhatott volna hőssé, hogy a kedvese csudálhatta és imádhatta volna. így, ebben a szürke, békességes, hétköznapi időben, a nyomorúsággal való küzködés csak a szenvedés hősévé tehette. Ezért ugyan nem nagy oka lehetett annak a szépséges szép leánynak, hogy őt válaszsza ki minden férfi közül. Ha behúnyt szemmel, ébren álmodozott, édes szerelmi álmai voltak. Bele-bele nézett a boldogság napjába s elképzelhetetlen gyönyörűséget érzett ilyenkor. Látta a költők költőjét, a kinek a sorsát anynyira irigyelte, végig, a dicső elmúlásig. Még azt a különös boldogtalanságot is irigyelni tudta, a mely a költőkirály szivét szerinte akkor emésztette legjobban, a mikor a legnagyobb földi