Bársony István: Visszhang, Elbeszélések / 2. kiad. Budapest , Franklin, 1921. / Sz.Zs. 1686

Múlik a délibáb

68 szólván perczek alatt tanúit meg mindent. A „szólót" is. Az igazgató el volt ragadtatva. — Fiuk, ma nagy muri lesz. Az előadást egy félórával korábbra hirdettem, hogy hamar szabadúljunk. A járásbiró várja az egész társaságot, csak éppen formaságból kell előbb megtisztelnünk a szerenáddal. Brávó, hogy így van. Lássátok, Szokondinak micsoda hasznát lehet venni ?! Ránki hallgatott és erősen szívta a Virginiáját. Nála az ilyen némaság még többet jelentett a beszédnél. Azt mondta vele: majd meglássuk. Még olyan különös előadást nem látott a Mizslay Ignácz közönsége, mint ezen a napon. A színészek valamennyien úgy hadartak, hogy alig lehetett egy=egy szavokat megérteni. Csuja nem is beszélt, csak kézzel=lábbal hadonázott. — Makszetlen?! — kiáltotta például hévvel. Ez az jelentette: Mit akarsz szerencsétlen?! S a mikor a partnere elkezdi neki magyarázni, hogy hát ő mit akar, Csuja a félmondatba belevágott : — Hadbahmajásbiracsunk! Ezt pedig úgy kellett érteni, hogy: „Hadd abba, hisz ma a járásbirónál vacsorálunk". Persze, hogy vége volt az előadásnak ötnegyed óra alatt. A közönség összenézett és rossz kedvvel távozott. Az állatorvos azt kérdezte a patikáriustól: — Ugy=e koma, maga ért ángolul, mit is beszéltek ezek ?