Bársony István: Visszhang, Elbeszélések / 2. kiad. Budapest , Franklin, 1921. / Sz.Zs. 1686

Borsa Józsi

51 búra, mint sem vidámságra hajló magyar arczok» nak, a melyeket csak egy kis pöndörödő sötét bajusz diszít. S ez a szép legény legyen rabló? kérdezte önmagától. A legény csak ment a bricska előtt, lassan, léptetve. De nem látszott, hogy parázszsal égne a pipája. Nyilván megint kialudt s már nem törődött vele. Egyszer megszólalt: — Miféle kutya az ott? — Ez az én kedves kutyám. Széttépné, a ki engem bántani merne, — szólt Ella, titkon tet= szelegve magában, hogy ime, ő most tulajdon» képen kaczérkodik ezzel a betyárral, a ki nem is gyanítja, kivel beszél. (De vájjon igazán nem gyanította=e ?!) Borsa Józsi erre a szóra visszafordúlt s megint odalépett a lovával az asszony mellé. Aztán belenézett a bricskába, oda, a hol a nagy kutya az asszonya lábánál feküdt s a mint a két tüzes szemet észrevette, lehajolt hozzá ümmögve, dünnyögve, a közben az orraczimpáját ütögetve a mutatóujjával, a mitől szakadozottá, ijesztővé vált a különös hang. Leó reszketni kezdett s némán csattogtatta a fogát, egészen eltűnni igyekezett a bricska aljá= ban. Gyáva volt, mint a nyúl. — Mi lelt Leó? — kérdezte Ella, a sötétben elsápadva. A betyár ott maradt most már a bricska mel= lett, úgy felelt. 4*