Bársony István: Visszhang, Elbeszélések / 2. kiad. Budapest , Franklin, 1921. / Sz.Zs. 1686

Borsa Józsi

52 — Hiába csalogatja; a mig engem érez, elő nem bújik onnan. Sujtónénak nagyon vert a szive. íme, nincs védője; hisz Petrás alig számít. Lassan nyúlt kis kézitáskájába a nagy kendője alá, a melylyel magát letakarta volt, s kivette a revolverét. A betyár ott léptetett szorosan a szekér mellett, a melyet egy kis idő óta már rendes úton húztak a lovak. Egyszer csak megint megszólalt s rekedten, parancsolva mondta a kocsisnak: — Fordúljon kend balra, neki annak a nagy fának. Petrás megállott. — De 'iszen jól megyünk; itt már ösmerem az útat magam is. — Köszönjük a szívességét, — vágott közbe Ella, — most már hazatalálunk; majd meghá* láljuk a jóságát, csak legyen hozzá módunk. — Forduljon kend balra! — rivallt a legény újból Petrásra. — A ki mást tesz, mint a mit mondok, halál fia! Kitört belőle a betyár, vad volt és követelő. — Azt hiszik, — mondta ingerülten, — hogy bolonddá tesznek? Régen nézem ezt a két lovat, ezek nem ispáni lovak; ezekkel csak az uraság jár. Kend nem Pali bácsi, hanem Petrás. Annak a fekete kutyának is hallottam már a hírét. Ez a szép asszony pedig a nagysága, úgy=e ?! Harsogva, diadallal mondta. Még kaczagott is hozzá. Petrás egy mozdúlatot tett, hogy a lovak