Bársony István: Visszhang, Elbeszélések / 2. kiad. Budapest , Franklin, 1921. / Sz.Zs. 1686

Fekete vér

128 le. No, csak ez kellett volna nekem. Épen bele szaladt volna a puskám csövébe. Gerő Anti az* óta már alkalmasint kihűlt, ha ugyan jól lot* tem. De hátha nem jól lőttem? Ha ráakad* nak? ha elvánszorog onnan? ha rám vall; vagy ha az erdész is tudja, hogy én lőttem rá ? Ha véletlenül látott s megösmert ? — Itt már nincs maradásunk, asszony, el kell innen buj* dosnunk, akármerre. Még az éjjel felpakkolunk, megyünk. A pónin majd te ülsz; elballagunk az állomásig, ott, a határban eleresztjük a lovat. — Vagy talán másfelé menjünk ? A vasút környékén ránk ösmerhet valaki, ugy=e ? Men* jünk inkább gyalog; — te majd felhúzod a csizmámat, én meg mezítláb megyek. Eljutunk a hegyen át Erdélyországba, azon végig bujdo* sunk Románia felé. Ott van egy rokonom. Az is erdőjáró ember. Annál majd meghúzódunk; állásba jutok én ott . . . Az asszony csuklott, jajgatott; végre is mintha boszorkánynyomástól szabadult volna, felkiál* tott: — Nem megyek, nem! Hagyjon kend nekem békét! gonosz fajzat kend; istentelen fajzat! Gyilkos! gyilkos! Borzasztó volt ezt a padláson hallani, de még az se volt tréfa, a mi erre következett. A vadőr felugrott. Megszegte a nyakát, mint a bika ; horkantott, mint a megriadt mén, pis* logott, mint a vadkan. — Mit mondasz te nekem? Te féreg! Mit be* szélsz össze=vissza ? Hát azt hiszed, hogy én tő*