Bársony István: Visszhang, Elbeszélések / 2. kiad. Budapest , Franklin, 1921. / Sz.Zs. 1686

Fekete vér

122 — No, még ilyet sem hallottam világéletemben. Hát aztán, ha hazajön? Magamis azt szeretném. Tudni akarom, nem fogdosta-e össze a kutyákat. A mint így beszélek s az asszony szeme közé nézek, olyan rémület ült abban, hogy magam is megzavarodtam tőle. Mikor az ember nagyon akar tudni valamit, megsúgják neki láthatatlan hatalmak, — én ezt már egy párszor tapasztaltam. Akkor is valami belenyilallott az agyvelőmbe. Te, mondtam az asszonynak, úgy=e te írtad azt az ijesztgető levelet a feleségemnek ? Olyan sápadt lett, mint a fal, de felelni már nem ért rá, mert az ablakból meglátta, hogy Komor sietve közeledik az idevezető úton. — Hamar, hamar! fel a padlásra, — hörögte, — itt ne érje! Halálos aggodalom látszott rajta. Attól féltem, hogy még összerogyik. Majd kisül, hogy mi folyik itt, gondoltam s szót fogadtam az asszonynak, felsiettem az épen idetámasztott lajtorján a kunyhó padlására, puskástól, mindenestől. Alig hogy a friss széna közt elhelyezkedtem, megjött Komor. — Kutyának való idő, dörmögte s boszusan dobta sarokba a puskáját. Tisztára este van, úgy besötétedett. Gyújtsd meg a lámpást, asszony. Orzse halkan mondta: — Kifogyott az olajunk; éppen ma akartam hozni, de rám jött a fergeteg. Lehet, hogy igaz volt; lehet, hogy csak azért mondta, hogy annál biztosabban elrejthessen.