Bársony István: Visszhang, Elbeszélések / 2. kiad. Budapest , Franklin, 1921. / Sz.Zs. 1686

Fekete vér

123 — Szépen vagyunk, dohogott Komor, s káromkodott egyet. Azután leült. A rozoga szék nagyot recscsent alatta. — Rakj legalább tüzet odakint; — meg kell szárítani a nedves holmit. Akkor látunk is valamit. Kijöttek a szobából mindaketten s a nyilt tűzhelyen csakhamar rőzsetűz pattogott. A vadőr a padkára ült, egészen közel a tűzhelyhez. Rejtőző helyemről jól láthattam az arczát, úgy láttam, hogy meglehetősen dúlt. Hát ezt mi lelheti!? tűnődtem kúszált gondolatok között. Egyáltalában hogy kerül most haza? Hol vannak a kutyák? — Mert csak nem ment ki a fejemből, hogy a szegény állatok ki tudja, merre áznak, csatangolnak, tévedeznek. Egy darabig csend volt, de végre morogni kezdett Komor. — Hát csak tudj meg mindent, fordult az asszonyhoz, mert történt ám valami. Ha már párom vagy, velem érezz ; értem reszkess ; hozzám tapadj; minden gondolatoddal az én utaimat járd. Az asszony összetette a kezét. — Nem akarok én tudni semmit sem, felelte szinte könyörögve, hagyjon kend nekem békét az olyanokkal. Hallgasson én előttem. — Te hallgass! mordúlt rá a vadőr. A te dolgod, hogy engedelmeskedjél. A mivel fenyegettelek, megtörtént. Az erdészt agyonlőttem. Az asszony felkaczagott. Kínjában, ijedtében, és abbeli bizonyosságában tehette, hogy nem