Bársony István: Visszhang, Elbeszélések / 2. kiad. Budapest , Franklin, 1921. / Sz.Zs. 1686

Fekete vér

125 Az ég egyre zengett s a menykő úgy csapko= dott, mintha itt lett volna a világ vége. Hozzá még sötét is lett a hirtelenében egymásra tólult felhőktől. Semmit sem lehetett egyebet hallani, csak a fergeteg üvöltését. Hol lőttek ? merre lehet Tóni ? A kürtszó nem ismétlődött többé. Talán üldözi Tóni a vadorzót, vagy a borzasztó idő elől lehúzódott valami sziklaoduba ? Mindez csak kérdés volt, olyan találós mese=féle. A Bugyungáról szó sem lehetett többet. Ebben az időben még Bomba sem folytatja a hajtást, a disznó bizonyosan megszökött előle azóta. Szegény kutyák, vájjon hol rekedtetek? tűnőd» tern, s magam is gyors elhatározással igyekeztem a legközelebb eső védett helyre. Ez a kunyhó volt aránylag még a legköze» lebb, itt akkor — mondom — Komor lakott, a mogorva vadőr. Osuron vízzé ázva érkeztem meg. Türelmet» lenül kopogtattam be. Orzse nyitott ajtót, az én hajdani cselédem. — Jézus Mária, Szent József! — kiáltotta, a mikor a házba beléptem. Elképedtem. — Hát te mit rémüldözöl így, Örzse ? Mintha kísértetet látnál. Az asszony a kezét tördelte: — Jaj, jaj; te= kintetes úr, menjen innen, mondta. — Hogy én ebben az időben menjek innen ? tán megbolondultál?! Mi a bajod?! beszélj! — Az uram! ... az uram! . . . Haza talál jönni! . . .