Bársony István: Visszhang, Elbeszélések / 2. kiad. Budapest , Franklin, 1921. / Sz.Zs. 1686
Fekete vér
115 hez közeledik, messziről facsarja az orrát a vaddisznó-bűz. Vén korhadt fák ácsorognak a me= denczék szélén; azokhoz szeret dörzsölŐdni az „erdei". A szaga rajta marad mindenen, a hová ér. Ha friss a fekvése, száz lépésnyiről is oda találok rögtön, csak az orrom után. Hát még Bomba! Hamar meghallottuk a jeladását. Vártunk egy kicsit, kogy megtudjuk, merre tart a disznó. — Na, Komor, — szóltam, neheztelésemet elfeledve, — te most maradj el tőlem és várd meg mikor csahol állóra a kutya. Én befordúlok jobbra a sáros tóhoz; majdnem bizonyos, hogy arra kanyarodik a disznó a kopók elől. Ha kürtölök, gyere. Ha pedig megállítják . . . — Ezt meg nem állítják; majd megáll magától is a Bugyunga közepén, — szakított félbe Komor, sötét arczczal. A Bugyunga egy másik medencze, a homályos völgy legvadabb, legkietlenebb részén menve, a rézszikla környékén. Ha oda toronyiránt akartunk volna eljutni, a legmeredekebb vízmosásokon kellett volna keresztül csörtetnünk. — Hát ezt honnan tudod ? — kérdeztem hitetlenül és csudálkozva. — Tudom, mert hallom, hogy merre tart a hajtás. Más disznó azóta megfordúlt volna a sima erdő felé; — ez csak a nagy „remete" lehet, a melyik néha ide jár a Bugyungából, de rögtön visszavált, ha zavarják. Ebben a vadásznak igaza lehetett. El kellett neki hinni. 5*