Bársony István: Visszhang, Elbeszélések / 2. kiad. Budapest , Franklin, 1921. / Sz.Zs. 1686

Fekete vér

116 — De hát mért mondod, hogy a Bugyunga közepén magától is megáll ? — Mert már tapasztaltam. Ott jó mély a víz, a „remete" belefut, annyira, hogy csak a feje van kint, meg sörtés, hosszú gerincze. Oda még a farkas se megy utána, nincs föld a talpa alatt. — Hát ha olyan nagyon bizonyos vagy benne, menjünk oda. Te a patak partján balról, én itt maradok jobbról. Ne vesztegessük a drága időt. Elindúltunk. Csakhamar elvesztettük egymást szem elől. A völgy sűrű volt s a patak zurbolása még a lépés neszét is elnyomta. Mindegyikünk ösmerte az erdőt, nem kellett hát egymásra ügyelnünk. Tudhattuk, hogy majd talákozunk a Bugyungánál. Siettem, hogy én legyek az első. Ha csak= ugyan úgy van, a hogy a vadőr mondja, akkor legalább hadd legyen az enyém az az öröm, hogy meglövöm a nagy kant. A mennyire csak lehetett, toronyirányt igye= keztem előre, pedig borzasztó fáradságos volt így. De másképen nagy kitérőket kellett volna tennem. Fújva, lihegve, izzadva kapaszkodtam fel a meredekeken s néhányszor úgy elvágód» tam a síkos gyepen, hogy majd elharaptam a nyelvemet. Egy darabig hallgattam a hajtást. Bomba mély hangja már csak úgy dongott, mintha a föld alól jönne. Az is elhalt, elveszett nemso» kára. A kan ugyancsak gyorsan loholhatott; — annyi bizonyos, hogy a „sáros tóhoz" hiába mentem volna.