Bársony István: Visszhang, Elbeszélések / 2. kiad. Budapest , Franklin, 1921. / Sz.Zs. 1686

Fekete vér

114 bikafogóval. Tudtuk, hogy rettenthetetlen, s ha meghallottuk mély, buffogó hangját: megesküdhettünk rá, hogy disznó van előtte. Másra nem is hederített. De a disznó szagától megvadúlt. A mint megérezte, szinte keresztbe állott a szeme, mint a részeg embefé. Morgó, nyefegő hangokat hallatott a torkán, a míg csak el nem eresztettük. Akkor bezúgott a sűrűbe, mint a bomba. És csakhamar hallottuk azt az ütemes, rekedten kongó, basszusban fújt csaholást, a melyet nem lehetett félre érteni. Meleg volt, mondom, s más vadra igazán ostobaság lett volna kopóval vadászni. De a disznónak ez a jó. Ilyenkor a disznó lusta, és nem szívesen fut, ha nem muszáj. Az erős, kitartó kopók hamar megállítják. S Bomba mellett még három volt akkor, ha nem olyanok is, mint ő maga, de fülbevalónak elég nehezek. A sárgapatak fölött eleresztettük a kutyákat .. . Látták az urak azt a szűk, homályos völgyet, a nagy bükkös alatt, a hol ma délután elhaladtunk? Tele van vízmosással, vihartépte, orkánkidöntötte fával. Éjszaknak nyílik a torkolata s a téli viharok itt a legborzasztóbbak. Az árnyék jóformán örökös benne. Egy hirtelen-esésű patak fut végig rajta, a mely mindig sodrítja magával a vörös agyagot, a mely a vízmosásokból hull belé. Ettől olyan piszkos, sárga szinű a vize. De van a pataknak egy pár medenczés kitágulása, a hol megáll a víz. Ha az emberkezek-