Bársony István: Visszhang, Elbeszélések / 2. kiad. Budapest , Franklin, 1921. / Sz.Zs. 1686

Fekete vér

105 ten sikerült, mert a híres-nevezetes stájer loden át volt ázva, még pedig alaposan. Hogy is ne lett volna, mikor délután három óra óta vert bennünket a makacs szeptemberi eső. Eleinte csak úgy ködösen kezdte, mintha harmatot hintett volna; aztán átváltozott kopogó esővé, a mely nem tágít, el nem fogy, meg nem szűnik, akár imádkozik az ember, akár káromkodik. El is rontotta a mulatságunkat. Pedig igazán kár volt a mai napért. Az öreg Radvány a keze alatt levő legszebb erdőbe hozott bennünket, a hol még mindenen az ősi jelleg látszott. Mértföldekre terjedt a rengeteg, a melyben ember tán soha sem fordúlt meg. Csendes időben halálos némaság félemlítette meg azt, a ki a nagy magányhoz nem szokott; ha pedig felébredt a szél/ volt olyan susogás, zúgás, sóhajtás, morgás és üvöltés, hogy meg lehetett volna bolondúlni tőle. Gerő Anti, a vezetésünkre kirendelt vén vadőr, megrakta a tüzet odakint s bejött. Katonás állásba vágta magát, úgy jelentette: — Nem lehet már messze az erdész úr, mert Flótás megérkezett. Flótás az egyik kopó volt. Nagyon szép állat kopónak. Fényes fekete szőrű, vörhenyes fejű, okos szemű. Páratlan orra volt, s ha a járhatatlan sűrűségben megcsendült a hangja, olyan volt az, mintha egyenletesen húzta voina valaki a halálharangot. A vadőr még el sem mondta egészen, a mit akart, már bekoczogott a nyitott ajtón az öreg