Bársony István: Visszhang, Elbeszélések / 2. kiad. Budapest , Franklin, 1921. / Sz.Zs. 1686

Múlik a délibáb

102 — Ez a ház te rád várt tíz év óta, Flóra. Nem is reménykedve már, csak kegyeletből. Engem remetének csúfolnak az egész környéken. Mióta édes anyám is meghalt, ebben a szobában te vagy az első idegen asszony. Én magam beváltottam, a mit fogadtam : paraszt lettem. A volt színésznő megszorította a férfi kezét. — Hát akkor én meg parasztasszony leszek, — mondta páthosz nélkül. Talán visszaemlékezett rá, hogy ez az ember volt valamikor „első, legigazibb mestere", a ki előtt hamis hangokat soha sem használhatott. Azután meleggé s fájdalmassá változott a hangja : — Vájjon elhiszed=e nekem, hogy soha sem voltam igazán rossz? — kérdezte aggódva. — Tudom, hogy ha magadtól meg nem érzed, akkor minden bizonyítás lehetetlen. Gábris vállat vont. — Ha rossz lettél volna, úgy ma is az volnál. Mit keresnél itt akkor, a hol a lemondás van itthon ? Hisz' szép vagy, és te azt jól tudod. — Én csak egyet tudok, Gábris. Azt, hogy még nem késő, ha te is úgy akarod. Nem késő, mert mindig eszemben voltál, sohsem feledtelek. És ezerszer kérdeztem magamtól a csalódás szörnyű napjain: mikor nem bírom tovább ? mikor következik el az az idő, a mikor nem lesz már egyéb hitem, mint a mit a te szavadra merek építeni ? Meg tudtam találni rá a módot, hogy hírt halljak rólad. Mondták, hogy paraszt vagy s az urak még csak nem is ösmernek.