Bársony István: Visszhang, Elbeszélések / 2. kiad. Budapest , Franklin, 1921. / Sz.Zs. 1686

Múlik a délibáb

99 A Szamos partján egy pár eke vágta a por» hányó földbe a barázdákat. A tasnádi vásáron vett ökrök nekifeküdtek a járomnak s dülledt szemmel lépdeltek előre, mialatt a béres az eke szarvát tartva ment utánok. A barázda mellett egy szűrös ember ballagott. A gazda szemére húzta a kalapját, hogy árnyékot tartson vele; kurtaszárú pipából pipázott s hosszú juhászbotjával meg-megpiszkálta a szántást, úgy kereste, kutatta: mutatkozik-e benne sok cserebogárpajor. A szántó igát fekete varjak követték alig húszharmincz lépésnyiről s mohón kapkodták fel, a mi nekik való falatot az ekevas felszínre dobott. Alkonyatfelé járt az idő, s a béresek már az égre pislogtak néha, hadd látnák: itt=e az ideje az utolsó fordúlónak. A szűrös ember ott maradt velők végig s ő maga mondta ki a kívánatos szót: „elég lesz mára, emberek". Aztán kiverte a pipáját s a kalapja mellé dugta. Egyet rántott a vállán s elindúlt lassan a földeken keresztül, neki a szamosparti tanyának, a hol minden olyan jó parasztos egyszerűségűnek látszott messziről. A mint közelebb jutott a tanyához, megakadt a szeme valamin, a mit a gazdasági épületek előtt vett észre. Egy idegen szekér volt az; nagy ekhós batár, a milyenekkel hétszámra szokott utazni a vidéki ember, s eleve gondoskodik róla, hogy meg legyen óva széltől, vihartól, esőtől, napfénytől. — Ki a manót hozhatott már megint a fer5*