Bársony István: Víg világ, Mulattató történetek, kalandok, adomák a vadász-, erdész- és gazdaéletből, a falu és a puszta világából / illusztrálta Garai Ákos és Neogrády Antal. Budapest, Athenaeum, [1897]. / Sz.Zs. 1404

12. Az átokházi pusztán

67 czivilizált társaságokban; az isten kegyelméből való őszinte humor ilyen villámló ötleteihez nem igen van szokva, a mondva csinált élczelődésben bőven részesülő nadrágos ember. Csipkedtük az öreget hamis szóval, kötekedéssel; mikor látta, hogy vele foglalkozik mindenki, szuverén beleegyezéssel lódított egyel a nyakán s ezzel ütötte el a neki mért tréfát: — Nohát beszélgessünk! Nyilván azt fejezte ki vele, hogy érti ő a tréfát; viszsza is tudja adni, ha jó alkalom kínálkozik rá. Hozták két szörnyű nagy tálban az utolérhetetlen csirkelevest, a minőt úri szakácsné konyháján istenkísértés lenne követelni. Maga a gazd'aszszony tette le elibénk a gyepre, az újdonatúj virágos asztalkendőkkel s porczellántányérokkal egyben, a mivel a kedvünkért szépen felterített volt odabent. Boszankodott a kaczkiás menyecske, hogy nem cseréltük el az édes szabad levegőt a szobai pompával, de csak azért is megmutogatta, hogy mi mindenre telik Viktor Bandinénak, damasztabroszra, arany-fülbevalóra, kalárisra, meg ropogós viganóra. Kicsípte magát, s odakacsintott az urára, mintha azt kérdezte volna: »no hát jól választott-e kelmed, vagy mi?!« . . . Meghallotta, hogy valamelyikünk újra emlegette, »Viktor Bandit«, ráförmedt az öregre: »Mit járat kee' magából csúfságot, vén bolond?!« Ezt már ki kellett magyarázni. Hát kinek híják bácsi, ha nem annak? Köszörült egyet a torkán: — Szögedi András vónék, de az anyámról csúfoltak úgy el. Különben szólongatnak itt Angyal Bandinak is, mondta félig büszkén, félig szégyenkezve. — Tán valami roszsz fát tett valamikor a tűzre, úgy-e? — Tehettem vóna, de csak megelégedtem azzal, hogy itt a tilos erdőkben legeltettem a birkáimat; oszt' az sem volt olyan nagy dolog, mer' tudott ám róla, a kinek tudni köllött. Minden vasárnap kijárt érte egy bárány, vagy egy ürü az erdő gondozójának. — Honnan vette kend azt a sok ajándékbárányt? tudakolta a társaság egyik kíváncsi tagja. — Hát csak került! — vetette oda a feleletet s nagyot rándított a szemöldökén. Derültség követte a nyílt vallomásnak is beillő pantomimikát, de most már arra is kíváncsi volt valaki, hogy honnan ösnieri az öreg azt a »bizonyost«, a kinek a dologról »tudnia kellett«. 11*