Bársony István: Vadásztáska / Budapest, Magyar Hírlap, 1903. / Sz.Zs. 1643

Burjánt kinevezik

akár üt esztendeig gazdasági Írnoknak lenni: fiatalon s jó kedvvel felkelni hajnalban, esetleg lóra pattanni, vigan végezni a sok mindenféle dolgot; beletanulni a gazdasági élet minden csinjába-binjába; örvendeni annak, hogy a' princzipális megdicsér bennünket valami ügyességünkért ; ambiczióval telni el, hogy kitűnő gazdának képezzük ki magunkat a gyakorlatban, és érezzük is magunkban, hogy immár azok vagyunk. De aztán elkövetkezik évek során az az állapot, amikor mindez nem uj, amikor százszor, ezerszer végeztük ugyanazt és már lehetetlen, bogy a kisujjunkban ne legyen minden. Amikor csak egy gondolat izgat még kellemesen : hogy végre elérjük az önállóságot, már amennyire a más ember fizetett gazdatisztje elérheti. De ez is sok, mert módot ad rá, hogy megópitsük azt a kis meleg családi fészket, amire mindenki vágyva vágyik, ami valósággal foczéljla ennek az egyébkönI; sokszor üres és nyomorúsággal terhes életnek. Burján meg rosszabbul járt, mint a többi, aki vele egy hajóban evez. Mert már irnoksága második esztendejében belebolondult a jegyzőék leányába; egy egyszerű, jóravaló kis falusi ártatlanságba, akinek az üde arczocskáján s valamicske tűrhető műveltségén kiviil nem volt egyebe. Ez a becsületes, hűséges érzés aztán 1» is béklyózta, megbénította a szegény Írnokot; Csimborasszókat tett az útjába, amelyeket elgör dáteni nem birt