Bársony István: Vadásztáska / Budapest, Magyar Hírlap, 1903. / Sz.Zs. 1643

Kalandos élet

19 rázsdongást is jobban ballhatta, mint azt a pokoli hangversenyt. A nyul kétségbeesve szökött, bujkált előle, hol nckieredt és nyílegyenesen futott végig valami csapáson, hol minden erejét összeszedve ugrott ki oldalt, aztán megint oldalt, hogy megtévessze a nyomán közelgő hóhért. •— Gyerünk! — szólt Vörös úr gyorsan, amint a kürthanghoz hasonló csengő csaholásbő! megértette a kritikus helyzetet. — Meny dörgő alkalmasint közelebb van, semmint hittük volna. Valahol les ránk, a patak mentén. Vigyázz Hegyesorr, én majd egy ponton félreszököm balra, te ugyanakkor ugorjál egyet jobbra, ugy meneküljünk tovább, külön-külön. Legalább egyikünk maradhasson bekén: a hóhérpribék csak nem tépheti magát kétfelé utánunk ?! . . . Alig, hogy ezt mondta, oly helyre értek, ahol a patak iránya balra fordult. — Xo most !r — vezényelt Vörös és kiugrott balra, éppen bele a patak közepébe; ott, a csörgedező vízben, vágtatott tovább gyorsan, nem sokat bánva, hogy telef öcscsen ti a ködmönét. Hegyesorr akkor, már a megállapodás szerint jobboldalt sunyitolt át a nyirkos avaron be a vágásba. — Bolond, öreg, — szuszogta bujkálása közben, — hogy elvesztette a fejét; lám! . . . egyenest beleczuppant a vizbe, pedig mennyire fél töle. Biztos, hogy a pribék meghallja a nagy csapkodást s ö utána rúgtat. Be Vörös alig futott a patakban tiz ölet, partraugrolt megint s egy galagonyabokor alatt meglapulva figyelte, hogyan éri el Eikkaucs azt a helyet, ahol az imént elváltak ketten, s hogyan