Bársony István: Vadásztáska / Budapest, Magyar Hírlap, 1903. / Sz.Zs. 1643

Kalandos élet

19 sietnek tovább. Aztán a TDUCSÜZO ködök nyömaií lassan megint kisötétednek a fák, kibontakoznak a febér homályból. Vörös a fiatalosban lépdelt, mialatt" Iíegyesorr a vágásban csúszott előre, mint a kígyó* Vörös, a vén, így okoskodott: — Bolond vagyok tán, hogy magamra rázzam a bokorról az esőcsöppeket! Ha talál valamit az úrfi, kiveszem a részemet belőle, azzal punktum. Tartsa szerencséjének, ha énvelem osztozhat. — Hegyesorr ellenben ezt forgatta a fejében: — Az öreg agyalágyultnak eszébe sem jut, hogy a fáczámok ilyenkor kint vannak a ritkásabb helyeken s ott őt jól láthatják; mind befut előle ide, elibém, a síiríi bokrok közé. IIa elcsípek egyet, megfojtom s nem mukkanok, amíg Vörös jó messze nem lesz tőlem. Erős, riadó, böffenő hangra lettek a rókák figyelmessé. A következő perczben nagy robajjal rúgtatott el mellettök Karcsú, a deli őzbak. iVörös lelapult s nem törődve vele, hogy átnedvesedik a kabátja: gyorsan becsúszott a gazba, Hegyesorr mellé. — Csitt, — súgta lelkendezve, •— Mony dörgőt láttam; már ráfogta a puskáját Karcsúra, de a puska csütörtököt mondott : Ugylátszik a tölténye beázott. — Mire nem jó az eső, látod komé! — örvendezett Hegyesorr. Elnyújtóztak s még beljebb loholtak a vágásba, odáig, ahol a biikkcsemeték alatt megint könnyebben mozoghattak, mert nyirkos volt ugyan az avar, de nem csatakos. Vörös- mestere volt a nesztelen járásnak,