Bársony István: Vadásztáska / Budapest, Magyar Hírlap, 1903. / Sz.Zs. 1643

Kalandos élet

KALANDOS ÉLET. Heggel van, ködös, homályos reggel; csípős szél surran el a galyjak közt; érintésétől 'dideregve rázkódik meg a paczallá ázott lomb. Vörös úr ott áll a nyilás szélén, amely a fiatalos erdőt a sürü vágástól elválasztja. Kedvetlenül néz föl az égre, ahol most, is szürke fellegek úsznak. Minden perczben újra megeredhet belőlük az eső, pedig már elég is lehetne, hisz' egész éjjel szakadt. — Kutyának való idő! — mordul egyet magában Vörös úr, miközben ugy tesz, mint aki hallgatózik. — Ej ni, — folytatja magánbeszédét, — azt hittem volna, az anyósom hangját hallom, pedig csak a gyomrom kezd korogni. Hogy az ördögbe ne, mikor tegnap este óta még egy egeret se nyeltem.. Megint föltartja fekete orrát, s abban a perczben tüsszent. — Ihol vagyok ni! hát nem belecsöppen az orromba az eső?! Még utoljára megnáthásodom, pedig csak a szaglásom van még, ami valamit ér. Romlik a szemem, amióta öregedni kezdek. S mintha nagyot hallanók olykor-olykor. Hixttéleín megindul s óvatosan halajd a