Bársony István: Vadásztáska / Budapest, Magyar Hírlap, 1903. / Sz.Zs. 1643

Kalandos élet

a vágás szélén; neszTelehül ugorja át az útjába eső alacsony bokrot, nehogy még jobban benedvesítse amúgy is csatakos bundáját. Kutyának való idö, — zsörtölődik magában folyvást s azalatt egyre kutat ós szaglálódik. — Egész éjjel a vaczkomban koplaltam; majd megevett a méyreg. Iszen szakadó esőben csak nem lebet vadászni. Legalább menekültem liát a bőrigázás mulatsága, elől. Kissé meggörbíti a derekát, nehogy a' nedves fűszálak érjék a hasát. Vöröses bundáját kimélgeti; lompos farkát emelgeti, hogy a sáros földet minél ritkábban érintse. A fordulónál ijedten dobban meg. Valaki éppen szemközt jön vele. —/Fickó, mit rémit-, gefsz ? — pöröl, amint megismeri Hegyesorrt, a fiatal leventét. Hegyesorr az egész rókanemzetség büszkesége. Karcsúbb, gyorsabb, szívósabb minden pajtásánál. Gyönyíörü vörös bundája, van s a mellénye szinte hófehér. Egyik társának sem áll ugy keresztbe a szeme, mint őneki; farka rvégén a fehér folt ugy világit, akár a csillag. ÍMinden róka kisasszony ő érte bolondul. — Ke gorombáskodjál bácsikám, mert földhöz teremtelek. Emlékszel-e még Szenesre, hogy iárt ? — henczegett Hegyesorr. Szenes, a rókák czigányprímása volt. Kékes-kormos mellényt viselt s a februáriusi nászéjszakák idején senkisem tudta ugy megvakogni a holdat, mint ö. Egyszer Hegyesorr arájának adott éjjeli zenét, de csúful megjárta. A féltékeny vőlegény ugy eldángálta, hogy a vizűm re-