Bársony István: Vadásztáska / Budapest, Magyar Hírlap, 1903. / Sz.Zs. 1643

A czimbora

28 lálja az irányát, hogy szinte rálép a lelőtt madárra. A sánta Kató (a szakácsné, akit Vulkánnak liiv a tréfás gazda, mert sokat pöfög, tüzel) nem valami jó lábon van vele, mert ha Ő neki kell holmi egy és más, akkor a czimbora a Mátyás király restjévé változik. Bezzeg, látná csak én mellettem, amikor vadászunk! Akkor nem mászik ugy, mint amikor Kató küldözgeti fáért, vízért, vagy a kertbe zöldségért. Szidja Í3 a szakácsné eleget. — Kató, maga csak hallgasson addig, amig az én lábammal sétál. Vagyok én fiúnak olyan, mint maga leánynak, vág vissza a czimbora hányivetien. Most persze nincs itt Kató, (hála istennek) ós mi a „snyeffes" tocsogóban haladunk szép lassan egymás mellett. Rossz esztendő ez az idei, kevés a mórsneff. Alig tehetek egy pár lövést; de amint nagy messzeségből leszárnyazok egy liosszucsőríit: uczczu, rohan érte a czimbora, hogy csak ugy csapkodja a vizet maga körül. Aki igy látná, azt hihetné, talán ő kapott egy pár szem sörétet s attól iramodik ugy, kifelé a lövés határából. Amint felveszi a sebzetten vergődő madarat, hamar a fejébe harap . . . Ke sokat szenvedjen. Pihenéskor megint csak a katona-dolgokkal hozakodik elő. Ez nagy gyöngéje. Erről hazudhat, ahogy neki tetszik, nincs aki megczáfolná. Egyébiránt pedig mond néha igazat is, amit abból lehet tudni, hogy olyankor ugy néfl