Bársony István: Vadásztáska / Budapest, Magyar Hírlap, 1903. / Sz.Zs. 1643

Ketten odakint

121 - '' Kancsal igy egészítette ki a maga gondolatát: — Fogadni mernék, hogy kutyabaja sincs Alattomosnak, jó, hogy tudom, milyen szószátyár az öreg. — De ugy tett, mintha eszébe sem jutna a kételkedés. Fennhangon mondta: — Én is majd beleestem egyszer a Kóródi vermébe. Most tán azt akarod, hogy boszút álljunk rajta? — Alián ! 1— morgott Magylogu s léJ reif ordult, hogy» Kancsal ne igen olvashasson a vonásaibél. — Helyes, — ujjongott Kancsal. —Hisz' sose tudja a tisztességes farkas, mikor nyel el az erdőn egy mérgezett falatot, amit ez a gonoszmáju kerülő rakott ki. De ugy-e bátya, én sem estem a fejem lágyára? — kérkedett s mohón várt a tapasztalt vénségtől egy kis dicséretet. Minthogy azt nem kapott, elkezdett tüzelni: — Ho bácsi, no: mi lesz? hogy lesz ? Aúnye! au-únye! Ez a türelmetlenségnek az ásítása volt. Kern álmosságot, nem unatkozást jelentett, hanem mrczangolási vágyat Kagyfogu már kész volt a tervével. Kancsal hoz fordult < — Egyszerű a dolog. Ugy-e az bizonyos, hogy most nincs otthon Kóródi ? Az erdőt járja ilyenkor. Eszerint csak a felesége őrzi a házat, az meg ki nem mozdul, ba bennünket megsejt.: Bátran leosonhatsz a bokrok közt a kertig, meghajkurászod Csinost. Szent hogy rögtön az ól felé igyekszik. Ott én lesbe állok. Tudod öcskös: „ba ló nincs, szamár is jó."