Bársony István: Vadásztáska / Budapest, Magyar Hírlap, 1903. / Sz.Zs. 1643

Ketten odakint

Kancsal megnyalta a száját, fiszen csak már meg volna a csacsi! De miért éppen • kezdje? Még utoljára otthon van Kóródi.) Hátha megfordítanék, mondta vakaródzva. Hajtsd te a csacsit s én lesek rá. Nagyfogú jól tudta, honnan fúj a szél. Hisz öt is az aggasztotta, ami Kancsalt. Összeszedte minden ravaszságát s szánakozó • arczot vágva, gúnyosan mondta: — vigyázz, nehogy, megrúgjon a csacsi! •— No jó, megyek már, — dohogott Kancsal szégyenkezve. Útközben visszafordult. — De ha valami gyanúsat ssejtesz, cserben ne hagyj! Akkor te is rögtön gyere elő— Hogyne mennék! — intett a vénség s halkan hozzátette: — azt lesd! Elindultak. Mindegyik külön ment. Nagyfogu lekullogott a völgybe s jókora' kerülővel igyekezett a viskó mögé^ ahol a csacsi bámészkodott. Kancsal megvárta, amig a? öieg az ól tájára ért, akkor elszántan rohant neki a gyanútlan csacsinak. Csinos még egyre a világ végét leste. Ha. kancsal akarta volna, ott fülelhette volna le a sövény mellett. De akkor nagyón is szem előtt lett volna. A viskó ablakából oda lehetett látni. Az ördögnek van néha rossz tréfája. Hátha vérszemet kap az asszony, kiszalad a piszkafával 8 az elsül a kezében! Jobb lesz a vénségnek szót fogadni, tudja mit beszél. Kancsal hát nem rejtőzött, és Csinos