Bársony István: Vadásztáska / Budapest, Magyar Hírlap, 1903. / Sz.Zs. 1643

Ketten odakint

RETTEN ODAKINT. Czigányék kifelé igyekeztek a néma erdőségből. Czigányék a fekete varjak. Seregestől készálnak, kóborolnak, s gubbaszkodva, dideregve, járnak-kelnek, állnak-üliiek. Még a röpiilésök is csupa összezsugorodás, kivált amikor nagy ho van s az erdő fáira széles fehér szalagdiszként rakódik le a tél ékessége. Czigányék — mondom — elvonultak. Nekik a néma, rideg erdő nem állandó hazájok. Nekik télen át tanya és faluvég kell, ahol a hulladékon élősködnek. Ott megülnek az "útszéli zúzmarás fákon s lesik, mi kerül a szemetdombra. Fölborzolt tollal, szemlélődve lopják a napot s szemtelenül tolakodnak az udvarokra. Koldulni és lopni: ez a jelszó. Nélkülük még nagyobb lett a magány az erdőben. A százados fák mély álomba merülve várták vissza a tavaszt, amely most a föld túlsó oldalán kaczérkodik valahol a lepkeszárnyu orchideákkal. Susogó beszédjük, amivel a lombok idejében telebúgják a hallgatódzó fület, — végképen elnémult. Annyi volt minden nesz, hogy, néha lehullott egy-egy maroknyi hó a magas agakról s olyankor halk, siket zörrenés támadt